Ólomként zuhant át az érzés rajtam, mégis szilánkokat hagyott maga után. Nem láthatlak... nem akarlak látni többé. Nem hallhatlak… nem akarlak hallani többé. Mit számít? A nevetésed... a mosolyod… csak mérgezik tudatom. De mégis a tátongó űr ellenére még lélegzem. Fogy az idő, s rohannak az álmok. Fuldokló halként vergődnek elmémben a gondolatok, de a víz csak megfojtana. Összetört már a valóság, ami körülvett, a jövő mozaikfalaihoz pedig még hiányzik a habarcs.

Mi az igazi célom? Olyan régóta hajszolok egy álomnak hitt dolgot, hogy a valódi céljaimról elfeledkeztem. Mi a célom? Hogy kiadjak egy könyvet? Hogy ismerjék a nevem? Hogy ezt mind úgy tegyem, hogy közben bátorítsanak? A valódi célom… A valódi célom, hogy könnyeket csaljak az emberek szemébe, s mosolyt arcukra. Egy olyan pillanat elérése, amelyben mindenki önmaga lehet, amelyben megnyílnak az emberi szívek, s felszínre kerül a lélek.

A pillanatnyi boldogság az igazi boldogság. Az, mikor ráeszmélünk a tovatűnő másodpercek varázsára. Amikor szemünk meglátja a napot vagy fülünk meghallja a csendet. Az igazi boldogság nem hosszútávú, folyamatos állapot. Hosszabb távon az élet mindig közbeszól valahogy. Az igazi boldogság egy lepke szárnycsapásában és egy kérész életében rejlik.

Miért nem látod, s miért nem látsz? Jeges szél fúj át a dobbanások között. Némán szállingózik az idei tél, s kisöpri mit felhalmozott az idő. Halványodó hangod felé már félve nyúlok, hisz csak levegőt markol kezem. Mindenhol süket füleket találok, s kihűlt, egyszer érző szíveket. Meggyötört álmokat kerget közénk árnyként a múlt. A kétségbeesés sikolyát már megszokta fülünk. Lemondó sóhajjal adjuk át magunk a közelgő télnek, s ha többet nem is találkozunk, vigasztal a tudat, hogy egyszer valahol éltünk.

Árnyad vagyok. Sötét hajnalokon az óra kattogásaiban élek. Szívdobbanásod szüneteiben érzem jól magam. Gyógyszertől megcsonkult elméd növekvő palotám. S táncot járok átfagyott bőröd alatt. Árnyad vagyok. Bolyongok őszi világban. Paplanod alatt, ha magányosan hajtod álomra fejed. Ott élek a megtépázott emlékek között, múltad sötét berkeiben. Árnyad vagyok. Álmatlan éjjeleid őre. Kisírt szemeid elől hűs nepenthét rejtegetek szívem alatt. Sóvirágot ádok sebeidre, s megmártózok olykor a megannyi karmazsin patakban. Árnyad vagyok. A kétkedést rég szívedbe véstem. A vörös fonalat az égiek sem vághatják el köztünk. A nap fénye sem hozhat már reményt. Ölelj át, hisz én te vagyok, s te pedig én. Nem választhatsz közülünk.

Mit mondhatnék neked, amit már nem tudsz? 

Elfeledett szavak az idő mocsarában. 

A lápos vidéken egymás árnyait üldözzük, 

s démonaim kárörvendőn kacagnak fel a szívem keltette homályban.

Megtört lelkek sebzik fel talpamat, ahogy utánad kutatok,

lábnyomaid követve csupán torztükör tárul elém.

Szilánkos tekintetek marják bőrünk,

s én karmazsin ujjaimmal hiába nyúlok feléd.

Nem bírtál repülni, így önkénytelenül is a szárnyaim tépted.

Most büszke vagy igaz, de fuldokolsz tulajdon vérünk tüzében.

Ne nézz hát vissza, hisz már a mocsok feszíti tüdőnk,

felesleges tekintetünkkel foltot hagyni az indigó égen.

Merüljünk alá egy jobb világba, ragadjon magával az ár.

S a letűnt korok szép eszméit hagy mossa el az idő.

Fehér por hoz álmot, ringat révületbe, hamis megváltást, percnyi örömöt ígér. Rohan az élet lehunyt szemhéjam mögött, túlcsordul könnyként, s elillan könnyedén. Kopár táj vesz körül, megkopott ábrándok, egy hang sürget egyre, azt kérdi „Mire vágysz ?”, ezt suttogja a szél. Rothadt hús szaga lengi be a levegőt, kátrány ölt testet. „Ki vagyok?” –kérdi- „Ki vagyok?” –nevet felém. S félelemtől kitágult pupillám választ remélve nyeli a füstöt, pedig már rég tudja azt. Te én vagyok, s én te –feleltem lágy hangon neki. S a lény kacaja, az én kacajom visszhangzik egyre felébb. Ő a húsomba váj, csont és vér tölti be a teret, mire hamis álmomból felébredek én. Az óra monoton hangja töri meg durván a csendet, s az asztalon a fehér por, csak kárörvendőn nevet felém.