2012. november 20., kedd


Most búcsúzom, s köddé válok,
jótékony fátyol nem takarja már szemem,
kerestem, de kiutat nem találok,
így hát csak boldog életet kívánok neked

Kívánom, hogy a lelkedben ragyogjon a napfény,
szívedben lobbanjon fel újra a láng,
ragadd meg azt is mi tünékeny
s ne félj attól mi még rád vár

Ne emészd magad azon mi ezután jő,
hisz te csak szerettél tudom jól,
nem tudtam megadni azt, mire vágytál hőn,
de most adok neked egy csillagot

Ha úgy érzed, hogy nincs tovább,
ha már nem látsz értelmet semmiben,
nézz fel az égre, s mosolyogj hát
hisz valaki az életét adta érted

Becsüld meg az esélyt, mit kaptál egy szebb jövőre,
élj át minden pillanatot,
most átölelem az eget,
s egy szebb világról álmodom

2012. október 25., csütörtök


"Az idő már lassan őszbe fordult, a fák végeláthatatlanul hullajtották rozsdavörös leveleiket. A hűvös szél olykor-olykor felkapott egyet, s táncra hívta ebben a szomorú időben, hogy aztán újra mozdulatlanul várhassák az elkerülhetetlen véget. A csendet csak az avar ropogása törte meg lábaink alatt. Szótlanul véstem magamba a pillanatot, melyet veled tölthettem. A mosoly arcodon újra és újra tőrként hatolt szívembe, lágy szavaid melódiája időről-időre betöltötte a köztünk lévő teret. Úgy tettem mintha nem lennék tisztában az igazsággal. Csak ha egy rövid ideig is, de ebben az álomvilágban akartam létezni. Egy olyan világban ahol nem kell félnem, hogy szó nélkül eltűnsz szemeim elől. Távolodó alakod látványa örökre emlékezetembe vésődött. „Még találkozunk.” mondtad nekem, s kisétáltál az életemből. Egy újabb ígéret olvadt semmivé a lemenő nap sugaraiban."

2012. augusztus 27., hétfő


"Olyan fájdalom volt ez, mely belülről emésztett fel, s a lelkemet rágta. Az idő múlásával pedig csak egyre jobban bekebelezte önön valómat. Míg már olyan emberré váltam, akire rá sem ismertem. De vajon ez az énem már létezett valahol elrejtve magamban, vagy a folyamatos csalódások, a naiv hinni akarás a jóban hívták életre? S ha már létezett legbelül, hittem-e igazán valaha is a világban? Vagy már a kezdetek kezdetén magányra ítéltem magamat?"

2012. augusztus 21., kedd

"Szavai mintha tőrként hatoltak volna szívembe… olyan érzés volt ez, melyet már rég nem éreztem. Hang nem jött ki torkomon, csupán némán ültem, míg szemeimbe könnyek nem szöktek. A forró cseppek egyre jobban felmelegítették arcomat, de éreztem, hogy eközben jéggé válik bennem valami, vagy már meg is halt egy részem. Abban a pillanatban mikor hosszú idő múlva újra megnyíltam… neki… tudtam, hogy inkább csendben hallgatnom kellett volna, s mosollyal arcomon hazudni neki, mint ahogy tettem oly sokszor. De egy gyenge pillanatomban, mikor úgy éreztem szavai erőt adnak nekem, az álarcom utolsó darabkája is lehullott, s én igazi, puszta valómmal álltam elé. Aznap új elhatározásra jutottam. Erősen magamhoz öleltem porba hullt álarcom romjait, s egy erősebbet, áthatolhatatlant készítettem belőle a fájdalom segítségével. Így már örökké tudok mosolyogni arra az emberre, ki összetörte szívemet, s kit mégis a világon mindennél jobban szeretek. Feladva reményeimet, melyek álmomhoz kötöttek. Törékeny porcelánbabaként élni napról-napról, mely egy újabb teher alatt összeroppanhat, s feltárulna a megfestett külseje alatt, üres valója, de arcáról így sem tűnne el a mosoly, hisz végre örülne, hogy nem kell többé egy hamis arc mögé rejtőzve élnie."

2012. augusztus 8., szerda


"Már évek teltek el mióta először találkoztunk. Sok ember fordult meg az életedben, míg én a háttérben bújtam meg, hogy élvezhessem a társaságod. Azt hittem ez a fájdalom az idő múlásával majd enyhülni fog, de tévedtem.  Örök körforgás ez. Szinte már hozzászoktam az este szemeimet maró könnyekhez, reggel pedig mosollyal arcomon köszöntöttelek téged.  Ha beavatnálak az érzéseimbe, mit tennél? Talán megvetnél? Talán elfogadnád idővel? Egy biztos… már semmi sem lenne ugyanolyan, mint rég. Azok az önfeledt nevetések együtt, azok a céltalan séták a tóparton. A szótlan percek, mikor nem kellettek szavak, hogy teljesek legyünk. A semmibe vesznének egy pillanat alatt. Ezek az édes emlékek, mik éltetnek engem napról napra. Az, hogy láthatlak téged, hogy hallhatom a hangod, épp elég nekem. Tudom, hogy az önzőségem csak fájdalmat okozna neked. Ezért hát titokban szeretlek téged továbbra is, mint ahogy eddig tettem. Hisz számomra te vagy a legfontosabb dolog az életemben."

2012. július 17., kedd


Fehér szirmok mint a hó, hullanak alá egyre,
karmazsin ölelésben térnek nyugovóra két kezemben.
Sosem látott bíbor ég terül el felettem,
az arany fény táncot jár két megfáradt szememben.

Szebb ez a látvány mit megérdemlek,
hosszú pilláim a szélben meg-megremegnek.
Egy szirom lehel csókot ajkaimra egyszer,
majd örökre eltűnik a széllel a végtelenbe.
 
Kezem csak levegőt markol tehetetlen,
néma ajkaimmal nevedet suttognám egyre.
Gyerek fejjel reménykedtem egy szebb jövőben,
de nem tehetek semmit, ha ezt írták meg nekem.

Lágyan süt reám a napfény, belül mégis remegek,
megfagyva az időben, mely nem vár senkire,
utolsó erőmmel még megfognám két kezedet,
de tudom már nem érhetek el senkit sem.

2012. június 14., csütörtök


Az akkor jelentéktelennek tűnő percek,
boldogságunk tovatűnő tavasza,
mézhangod még bennem cseng,
a pillanatot már semmi nem hozhatja vissza

Mosolygó arcod örökre megmarad bennem,
az emlékek mik elkísérnek a sírig
a szerelmünk requiem-e,
egy másodperc is évnek tűnik

Nélküled a tél az, mi lelkemre köszönt,
a jeges pihék keverednek forró könnyemmel,
oly távolinak tűnik a közösen eltöltött idő,
remélem találkozunk még egyszer

Nem sejtve mi vár ránk hittünk,
azok a percek tettek minket teljessé,
a sápadt holdnak súgtuk meg reményünk,
sosem köszönt már ránk a mindent elsöprő érzés

Puha ajkaidra lehelt érzéseim nem halványulnak,
fájó hiányod keríti hatalmába szívem,
nem tehettem semmit, gondolataim rólad szólnak,
egy kérdés mi kísért: szabad e téged szeretnem?

2012. május 23., szerda

"Ahogy éreztem az egyre erősödő szelet, s hallottam a mennydörgés távoli zaját, izgatottságot, mégis nyugalmat éreztem. Otthonra találtam ebben a szokatlan érzésben, hisz jól kifejezte a lelkemben kavargó érzéseket… a közelgő vihar.  A szél mely a testembe kap, mely ezer gondot fújna el magával, ha engedném. Kitárt karokkal élveztem e jelenséget... reménykedve. Epekedve  egy hatalmas viharra, mely jobban tombolna, mint a bennem lévő, s ezzel kioltaná végre azt. Az első esőcseppek az arcomon… s a több ezer mi követte azt. Millió apró hideg könnycsepp, mely keveredik sajátoméval, s elmossa azokat, de szívem remegését nem tudják, bár úgy vágyom rá. Lábaim felmondják a szolgálatot, mintha csak az eső kényszerített volna térdre… hagyom neki. A mellkasomat markolva, próbálom tartani magam, majd ajkam megremeg s egy kiáltás hagyja el kiszáradt torkomat. Fejem az égnek szegezem, érzem ahogy a hűvös cseppek ajkaimhoz érnek. Pár pillanat múlva újra csendben ülök, s óvatosan nyitom ki szemem erre a világra, melyből ezernyi esőcsepp, akár csak a gyöngyök néznek vissza rám, s lágyan ölelnek körbe. Nem állok nekik ellen, s némán térdelek tovább, várva valamire, mit én sem tudok mi lehet. Megtörve, s mégis reménnyel szívemben."

2012. május 16., szerda


"Verőfényes nyári délután volt. A tűző nap sugarai szinte már égették a bőrünk, de nem foglalkoztunk vele, csak élveztük egymás társaságát. Arcomat az égnek emeltem, s lehunytam szemeimet miközben mindenfajta lényegtelen dologról fecsegtél nekem, én pedig csak mosolyogtam rajtuk. Majd hirtelen már azon kaptam magamat, hogy nevettem… egyre jobban. Az sem számított már min... nem is emlékszem rá… csak arra, hogy velem együtt nevettél te is. Próbáltam minél jobban kiélvezni ezt a pillanatot, örökre a szívembe zárni. Azért nevettem, mert reméltem sosem múlik el mindez… ez a pillanat veled az égszínkék ég alatt. De tudtam, hogy egyszer vége szakad mindennek. Ezeknek a boldog napoknak… veled. S ekkor elhallgattál egy pillanatra, és egy rég elfeledett dallamba kezdtél bele, mely oly dédelgetett emlékeket idézett fel számomra. Némán hallgattalak azokra a régi időkre emlékezve, ajkamra egy apró mosoly ült ki. Arcomon a könnyek hűvös csíkot maguk után hagyva törtek utat, de a forró napsugarak fel is itatták őket, mintha semmi sem történt volna. Tudtam, hogy nem kerülhetjük el a jövőt, bármennyire is kapaszkodni akarunk ezekbe az emlékekbe, ebbe a pillanatba." 

2012. május 8., kedd

Eternity ( BL fic)


Nosztalgikus érzés kerített hatalmába, ahogy a ház felé vezető macskakövön haladtam. Minden évben ellátogattam ebbe a városba, de a célom mindig más volt. Már 10 év telt el azóta. Sok minden megváltozott, de egy mindig ugyanaz maradt a szívemben. Most már öltönyben és nem uniformisban láthattak az út két oldalán ismerősként köszöntő cseresznyefák. Az évek alatt sikeres üzletemberré váltam, már amennyire egy 27 éves férfi annak tekintheti magát. A már ódon ház hirtelen tűnt fel előttem, ahogy befordultam az utcasarkon, megannyi emléket idézve fel. Megannyi édes és fájó emléket. Reszketeg sóhajjal közelítettem felé. A bejáratnál lévő falat benőtte a borostyán, az olykor fényesen csillogó fém kapu, nyikorogva engedett csak tovább. A hátsó kert felé vettem az irányt. Emlékszem mennyit ültem Vele együtt a verandán, egyszer a virágokat, másszor a csillagokat bámulva. Mintha csak tegnap lett volna. A rendezett kert helyét azóta birtokba vette a gaz, a veranda sem tudott már ellenállni az idő vasfogának, de mégis kitartott. Leültem még utoljára a lépcsőre, amit a már korhadó fa recsegve vett tudomásul. Mosoly terült el arcomon, szívem mégis összeszorult. Már 10 év telt el…

Egymás mellett laktunk, egy iskolába jártunk, így semmi sem állhatott az útjába annak, hogy a legjobb barátokká váljunk. Emlékszem mindig együtt jártunk az iskolába, majd hazatérve a verandán beszélgettünk, vagy csak csendben egymás mellett ülve figyeltük az eget. Olyan megnyugtató és természetes volt minden. Gondtalan gyerekekként mindig egymás társaságát kerestük, sokszor aludtunk egymás házában. De mégis ez a hely volt a legmeghatározóbb életünkben. Ahogy múltak az évek és mi egyre közeledtünk a felnőtté válás felé, valami megváltozott bennem. A verandán ültünk, Ő pedig lehunyt szemmel élvezte a hajába kapó lágy tavaszi szellőt. Ez a jelenet örökre megmaradt bennem. A résnyire nyitott eperszín ajkak, a hosszú fekete pillák, ahogy megrezzentek egy-egy erősebb szélrohamra. Az arcát keretező fekete tincsek, ahogy táncot jártak, majd rendezetlenül találtak újra nyugalmat vállain. Elvarázsolva figyeltem Őt, miközben pihent. Egy eddig ismeretlen érzés kezdte átjárni egész bensőm. Legszívesebben megérintettem volna Őt. Megijedtem magamtól és ettől az érzéstől. Néha már undorodtam is magamtól, amiért így tekintek a legjobb barátomra. Sokat sírtam emiatt egyedül esténként a szobámban. Akkoriban nem is igen mertem találkozni vele, próbáltam kerülni. De aztán egyszer megláttam hazafelé menet, hogy egy lánnyal van. Úgy látszott, egész közel álltak egymáshoz. Fájt. Fájt Őt mással látni. Szemeimbe könny szökött, s én hazáig rohantam. Később azt a lányt sok másik követte, szívem pedig mindig összeszorult ettől. 
17 évesek voltunk mikor átjött újra hozzánk. A verandán ültünk. Az a tavaszi nap örökre belém vésődött. Azóta is kísért álmomban. A virágok mézillata lengte be a levegőt. Ő próbált mindenről beszélgetni, de én csak csendben hallgattam őt lehajtott fejjel. Nem mertem a szemébe nézni. De akkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Közelebb húzódott hozzám, s kezével felemelte arcom, hogy rá nézzek. Ijedt szemeim találkoztak az ő ébenjével, majd azok az eperszín ajkak egy lágy csókot leheltek a sajátomra. Összezavarodtam, nem értettem semmit. Ellöktem magamtól, könnyek szöktek szemembe. Talán a sok év alatt felgyülemlett feszültség akart utat törni magának, vagy az összezavarodottság tehetett róla. Nem tudom… Szó nélkül álltam fel, s rohantam el onnan. Zihálva, könnyeimet nyelve szaladtam végig az utcán. Hallottam, hogy engem szólongat, ahogy fut utánam. Hangját nem sokkal később egy puffanás szakította meg, mire megálltam és lassan visszafordultam. Ahogy a karmazsin virágok egyre inkább birtokba vették a fiú testét, szívem úgy szakadt meg. Ajkam néma sikolyra húzódott. Nem bírtam semmit tenni, csak állni egy helyben. Mindenki egyből odarohant a baleset helyszínére. De már nem volt mit tenni. Lábaim összecsuklottak az út másik oldalán, s tágra nyílt szemekkel figyeltem ezt a szürreális jelenetet. A temetésre képtelen voltam elmenni, de később minden évben meglátogattam a sírját. Bár a kimondatlan szavak súlya, az idő előrehaladtával egyre csak nőtt.

Az öreg kis házat, mely annyi emléket őriz, a napokban bontják le. A veranda melyen együtt ültünk, a virágok a kertben, melynek illata szinte a lelkünket simogatta, mind oda lesz. De emlékük örökre megmarad a szívemben. Mint ahogy Ő is. Az első, s örök szerelmem.

2012. május 7., hétfő


„Egyszerre vágytam az élet szépségeit, s azt, hogy az élet melyben élek álomvilág legyen csupán. Talán akkor egyszerűbb lenne elfogadni a minket körülvevő romlottságot, s egyszerűbb lenne bizakodni egy szebb jövőben.  De tudom, hogy egyszerre nem kaphatom meg mindkettőt. A döntés pedig nem egyszerű. Az egyik egy kényelmes kuckó lenne a meggyötört léleknek, míg a másik egy rögös utat vetít a megfáradt vándor elé… de vajon megéri  e az utóbbit választani? Ha tudnám, hogy van valaki, aki vár az út végén, habozás nélkül indulnék el.  Bár lépéseim megremegnének az út elején, s időközben lábaim is porossá válnának, ahogy az élet súlya térdre kényszerít olykor, de egy láthatatlan erő, egy apró reménysugár tovább hajtana a jövő felé, míg el nem érem azt, aki csak rám vár, s mosollyal arcomon zuhannék fáradtan karjaiba. Szemeiben pedig végre látnám visszatükröződni azt, hogy élek.”

"Egy keserédes hangulat… mégis minden pillanatát érezni akartam és örökre magamba vésni.  Ahogy a langyos eső teljesen átáztatta mindenünket, de arcunkat mégis az égnek emeltük. Ahogy önfeledten rohantunk a lemenő nap meleg fényeiben. Ahogy a bogarak zaját csak önfeledt nevetésünk törte meg, s a földnek csapódó lépteink, miközben egyre csak futottunk, míg már levegőt sem kaptunk. Az elmúló nyár lágy színei és érintései. A meleg pocsolya talpunk alatt, mely minduntalan körbeölelte csupasz lábunkat melyen próbált még ellenállni a feltűrt egyenruha nadrágja. Ahogy semmivel sem törődve rohantunk a világba és az elől egyszerre. Az emberek távoli zajai, a közeli folyó morajlása, az eső édes illata. És persze a te mindennél boldogabb mosolyod… csurom vizes hajad, a szempilláidon megpihenő cseppek, örömteli szemeid, mely rám ragyogtak, de az esővel keveredő könnyeimet már nem látták meg. Mégis bárcsak örökké tartana ez a pár pillanat, a jelen, amely körülvesz minket.  Ez a keserédes érzés a szívemben… elmúlik valaha is? Ez a nyári alkony… az utolsó nyarunk… együtt."

2012. március 27., kedd

Két kis téli szösszenet~

Hófehér fátyol, karmazsin selyem
tovatűnő álmok, pillanatnyi jelen
csontig hatol, s már tova is száll,
jótékony álmot bocsájt most rád

Sűrű homály mi mindent elfed,
szívbe markol, s sosem enged,
örök éjt hint hirtelen szemedre
s réveteg köd vesz körül egyre

Oldhatatlan pecsétet lehel ajkadra lágyan
édeskeserű csókkal kerget a halálba
kedvesen szólít, de a húsodba mar
skarlátvörös jel mit lelkeden hagy


-------------------------------------------------------------------------------------------------


Megfagyasztva az időben téged
örök álomba kergetve tétlen
egyre elfedve mi egykor voltál
hófehér köntöst borítva reád

Nincs mit tenni, a rabja maradsz
mozdulatlan tested lágyan marasztalja,
Tovatűnik a melegség, tovatűnik a láz,
s fagyos télnek bús pihéi sírva borulnak reád


2012. március 26., hétfő

Ezen a blogon a különböző írásaim lesznek olvashatóak. Lesz köztük történet, vers és pár szösszenet egyaránt. :)