"Ahogy éreztem az egyre erősödő szelet, s hallottam a mennydörgés távoli zaját, izgatottságot, mégis nyugalmat éreztem. Otthonra találtam ebben a szokatlan érzésben, hisz jól kifejezte a lelkemben kavargó érzéseket… a közelgő vihar.  A szél mely a testembe kap, mely ezer gondot fújna el magával, ha engedném. Kitárt karokkal élveztem e jelenséget... reménykedve. Epekedve  egy hatalmas viharra, mely jobban tombolna, mint a bennem lévő, s ezzel kioltaná végre azt. Az első esőcseppek az arcomon… s a több ezer mi követte azt. Millió apró hideg könnycsepp, mely keveredik sajátoméval, s elmossa azokat, de szívem remegését nem tudják, bár úgy vágyom rá. Lábaim felmondják a szolgálatot, mintha csak az eső kényszerített volna térdre… hagyom neki. A mellkasomat markolva, próbálom tartani magam, majd ajkam megremeg s egy kiáltás hagyja el kiszáradt torkomat. Fejem az égnek szegezem, érzem ahogy a hűvös cseppek ajkaimhoz érnek. Pár pillanat múlva újra csendben ülök, s óvatosan nyitom ki szemem erre a világra, melyből ezernyi esőcsepp, akár csak a gyöngyök néznek vissza rám, s lágyan ölelnek körbe. Nem állok nekik ellen, s némán térdelek tovább, várva valamire, mit én sem tudok mi lehet. Megtörve, s mégis reménnyel szívemben."

"Verőfényes nyári délután volt. A tűző nap sugarai szinte már égették a bőrünk, de nem foglalkoztunk vele, csak élveztük egymás társaságát. Arcomat az égnek emeltem, s lehunytam szemeimet miközben mindenfajta lényegtelen dologról fecsegtél nekem, én pedig csak mosolyogtam rajtuk. Majd hirtelen már azon kaptam magamat, hogy nevettem… egyre jobban. Az sem számított már min... nem is emlékszem rá… csak arra, hogy velem együtt nevettél te is. Próbáltam minél jobban kiélvezni ezt a pillanatot, örökre a szívembe zárni. Azért nevettem, mert reméltem sosem múlik el mindez… ez a pillanat veled az égszínkék ég alatt. De tudtam, hogy egyszer vége szakad mindennek. Ezeknek a boldog napoknak… veled. S ekkor elhallgattál egy pillanatra, és egy rég elfeledett dallamba kezdtél bele, mely oly dédelgetett emlékeket idézett fel számomra. Némán hallgattalak azokra a régi időkre emlékezve, ajkamra egy apró mosoly ült ki. Arcomon a könnyek hűvös csíkot maguk után hagyva törtek utat, de a forró napsugarak fel is itatták őket, mintha semmi sem történt volna. Tudtam, hogy nem kerülhetjük el a jövőt, bármennyire is kapaszkodni akarunk ezekbe az emlékekbe, ebbe a pillanatba." 

Eternity ( BL fic)

Nosztalgikus érzés kerített hatalmába, ahogy a ház felé vezető macskakövön haladtam. Minden évben ellátogattam ebbe a városba, de a célom mindig más volt. Már 10 év telt el azóta. Sok minden megváltozott, de egy mindig ugyanaz maradt a szívemben. Most már öltönyben és nem uniformisban láthattak az út két oldalán ismerősként köszöntő cseresznyefák. Az évek alatt sikeres üzletemberré váltam, már amennyire egy 27 éves férfi annak tekintheti magát. A már ódon ház hirtelen tűnt fel előttem, ahogy befordultam az utcasarkon, megannyi emléket idézve fel. Megannyi édes és fájó emléket. Reszketeg sóhajjal közelítettem felé. A bejáratnál lévő falat benőtte a borostyán, az olykor fényesen csillogó fém kapu, nyikorogva engedett csak tovább. A hátsó kert felé vettem az irányt. Emlékszem mennyit ültem Vele együtt a verandán, egyszer a virágokat, másszor a csillagokat bámulva. Mintha csak tegnap lett volna. A rendezett kert helyét azóta birtokba vette a gaz, a veranda sem tudott már ellenállni az idő vasfogának, de mégis kitartott. Leültem még utoljára a lépcsőre, amit a már korhadó fa recsegve vett tudomásul. Mosoly terült el arcomon, szívem mégis összeszorult. Már 10 év telt el…

Egymás mellett laktunk, egy iskolába jártunk, így semmi sem állhatott az útjába annak, hogy a legjobb barátokká váljunk. Emlékszem mindig együtt jártunk az iskolába, majd hazatérve a verandán beszélgettünk, vagy csak csendben egymás mellett ülve figyeltük az eget. Olyan megnyugtató és természetes volt minden. Gondtalan gyerekekként mindig egymás társaságát kerestük, sokszor aludtunk egymás házában. De mégis ez a hely volt a legmeghatározóbb életünkben. Ahogy múltak az évek és mi egyre közeledtünk a felnőtté válás felé, valami megváltozott bennem. A verandán ültünk, Ő pedig lehunyt szemmel élvezte a hajába kapó lágy tavaszi szellőt. Ez a jelenet örökre megmaradt bennem. A résnyire nyitott eperszín ajkak, a hosszú fekete pillák, ahogy megrezzentek egy-egy erősebb szélrohamra. Az arcát keretező fekete tincsek, ahogy táncot jártak, majd rendezetlenül találtak újra nyugalmat vállain. Elvarázsolva figyeltem Őt, miközben pihent. Egy eddig ismeretlen érzés kezdte átjárni egész bensőm. Legszívesebben megérintettem volna Őt. Megijedtem magamtól és ettől az érzéstől. Néha már undorodtam is magamtól, amiért így tekintek a legjobb barátomra. Sokat sírtam emiatt egyedül esténként a szobámban. Akkoriban nem is igen mertem találkozni vele, próbáltam kerülni. De aztán egyszer megláttam hazafelé menet, hogy egy lánnyal van. Úgy látszott, egész közel álltak egymáshoz. Fájt. Fájt Őt mással látni. Szemeimbe könny szökött, s én hazáig rohantam. Később azt a lányt sok másik követte, szívem pedig mindig összeszorult ettől. 

17 évesek voltunk mikor átjött újra hozzánk. A verandán ültünk. Az a tavaszi nap örökre belém vésődött. Azóta is kísért álmomban. A virágok mézillata lengte be a levegőt. Ő próbált mindenről beszélgetni, de én csak csendben hallgattam őt lehajtott fejjel. Nem mertem a szemébe nézni. De akkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Közelebb húzódott hozzám, s kezével felemelte arcom, hogy rá nézzek. Ijedt szemeim találkoztak az ő ébenjével, majd azok az eperszín ajkak egy lágy csókot leheltek a sajátomra. Összezavarodtam, nem értettem semmit. Ellöktem magamtól, könnyek szöktek szemembe. Talán a sok év alatt felgyülemlett feszültség akart utat törni magának, vagy az összezavarodottság tehetett róla. Nem tudom… Szó nélkül álltam fel, s rohantam el onnan. Zihálva, könnyeimet nyelve szaladtam végig az utcán. Hallottam, hogy engem szólongat, ahogy fut utánam. Hangját nem sokkal később egy puffanás szakította meg, mire megálltam és lassan visszafordultam. Ahogy a karmazsin virágok egyre inkább birtokba vették a fiú testét, szívem úgy szakadt meg. Ajkam néma sikolyra húzódott. Nem bírtam semmit tenni, csak állni egy helyben. Mindenki egyből odarohant a baleset helyszínére. De már nem volt mit tenni. Lábaim összecsuklottak az út másik oldalán, s tágra nyílt szemekkel figyeltem ezt a szürreális jelenetet. A temetésre képtelen voltam elmenni, de később minden évben meglátogattam a sírját. Bár a kimondatlan szavak súlya, az idő előrehaladtával egyre csak nőtt.

Az öreg kis házat, mely annyi emléket őriz, a napokban bontják le. A veranda melyen együtt ültünk, a virágok a kertben, melynek illata szinte a lelkünket simogatta, mind oda lesz. De emlékük örökre megmarad a szívemben. Mint ahogy Ő is. Az első, s örök szerelmem.

„Egyszerre vágytam az élet szépségeit, s azt, hogy az élet melyben élek álomvilág legyen csupán. Talán akkor egyszerűbb lenne elfogadni a minket körülvevő romlottságot, s egyszerűbb lenne bizakodni egy szebb jövőben.  De tudom, hogy egyszerre nem kaphatom meg mindkettőt. A döntés pedig nem egyszerű. Az egyik egy kényelmes kuckó lenne a meggyötört léleknek, míg a másik egy rögös utat vetít a megfáradt vándor elé… de vajon megéri  e az utóbbit választani? Ha tudnám, hogy van valaki, aki vár az út végén, habozás nélkül indulnék el.  Bár lépéseim megremegnének az út elején, s időközben lábaim is porossá válnának, ahogy az élet súlya térdre kényszerít olykor, de egy láthatatlan erő, egy apró reménysugár tovább hajtana a jövő felé, míg el nem érem azt, aki csak rám vár, s mosollyal arcomon zuhannék fáradtan karjaiba. Szemeiben pedig végre látnám visszatükröződni azt, hogy élek.”

"Egy keserédes hangulat… mégis minden pillanatát érezni akartam és örökre magamba vésni.  Ahogy a langyos eső teljesen átáztatta mindenünket, de arcunkat mégis az égnek emeltük. Ahogy önfeledten rohantunk a lemenő nap meleg fényeiben. Ahogy a bogarak zaját csak önfeledt nevetésünk törte meg, s a földnek csapódó lépteink, miközben egyre csak futottunk, míg már levegőt sem kaptunk. Az elmúló nyár lágy színei és érintései. A meleg pocsolya talpunk alatt, mely minduntalan körbeölelte csupasz lábunkat melyen próbált még ellenállni a feltűrt egyenruha nadrágja. Ahogy semmivel sem törődve rohantunk a világba és az elől egyszerre. Az emberek távoli zajai, a közeli folyó morajlása, az eső édes illata. És persze a te mindennél boldogabb mosolyod… csurom vizes hajad, a szempilláidon megpihenő cseppek, örömteli szemeid, mely rám ragyogtak, de az esővel keveredő könnyeimet már nem látták meg. Mégis bárcsak örökké tartana ez a pár pillanat, a jelen, amely körülvesz minket.  Ez a keserédes érzés a szívemben… elmúlik valaha is? Ez a nyári alkony… az utolsó nyarunk… együtt."