„Egyszerre vágytam az élet szépségeit, s azt, hogy az élet melyben élek álomvilág legyen csupán. Talán akkor egyszerűbb lenne elfogadni a minket körülvevő romlottságot, s egyszerűbb lenne bizakodni egy szebb jövőben.  De tudom, hogy egyszerre nem kaphatom meg mindkettőt. A döntés pedig nem egyszerű. Az egyik egy kényelmes kuckó lenne a meggyötört léleknek, míg a másik egy rögös utat vetít a megfáradt vándor elé… de vajon megéri  e az utóbbit választani? Ha tudnám, hogy van valaki, aki vár az út végén, habozás nélkül indulnék el.  Bár lépéseim megremegnének az út elején, s időközben lábaim is porossá válnának, ahogy az élet súlya térdre kényszerít olykor, de egy láthatatlan erő, egy apró reménysugár tovább hajtana a jövő felé, míg el nem érem azt, aki csak rám vár, s mosollyal arcomon zuhannék fáradtan karjaiba. Szemeiben pedig végre látnám visszatükröződni azt, hogy élek.”