Fehér szirmok mint a hó, hullanak alá egyre,
karmazsin ölelésben térnek nyugovóra két kezemben.
Sosem látott bíbor ég terül el felettem,
az arany fény táncot jár két megfáradt szememben.

Szebb ez a látvány mit megérdemlek,
hosszú pilláim a szélben meg-megremegnek.
Egy szirom lehel csókot ajkaimra egyszer,
majd örökre eltűnik a széllel a végtelenbe.
 

Kezem csak levegőt markol tehetetlen,
néma ajkaimmal nevedet suttognám egyre.
Gyerek fejjel reménykedtem egy szebb jövőben,
de nem tehetek semmit, ha ezt írták meg nekem.

Lágyan süt reám a napfény, belül mégis remegek,
megfagyva az időben, mely nem vár senkire,
utolsó erőmmel még megfognám két kezedet,
de tudom már nem érhetek el senkit sem.