"Olyan fájdalom volt ez, mely belülről emésztett fel, s a lelkemet rágta. Az idő múlásával pedig csak egyre jobban bekebelezte önön valómat. Míg már olyan emberré váltam, akire rá sem ismertem. De vajon ez az énem már létezett valahol elrejtve magamban, vagy a folyamatos csalódások, a naiv hinni akarás a jóban hívták életre? S ha már létezett legbelül, hittem-e igazán valaha is a világban? Vagy már a kezdetek kezdetén magányra ítéltem magamat?"

"Szavai mintha tőrként hatoltak volna szívembe… olyan érzés volt ez, melyet már rég nem éreztem. Hang nem jött ki torkomon, csupán némán ültem, míg szemeimbe könnyek nem szöktek. A forró cseppek egyre jobban felmelegítették arcomat, de éreztem, hogy eközben jéggé válik bennem valami, vagy már meg is halt egy részem. Abban a pillanatban mikor hosszú idő múlva újra megnyíltam… neki… tudtam, hogy inkább csendben hallgatnom kellett volna, s mosollyal arcomon hazudni neki, mint ahogy tettem oly sokszor. De egy gyenge pillanatomban, mikor úgy éreztem szavai erőt adnak nekem, az álarcom utolsó darabkája is lehullott, s én igazi, puszta valómmal álltam elé. Aznap új elhatározásra jutottam. Erősen magamhoz öleltem porba hullt álarcom romjait, s egy erősebbet, áthatolhatatlant készítettem belőle a fájdalom segítségével. Így már örökké tudok mosolyogni arra az emberre, ki összetörte szívemet, s kit mégis a világon mindennél jobban szeretek. Feladva reményeimet, melyek álmomhoz kötöttek. Törékeny porcelánbabaként élni napról-napról, mely egy újabb teher alatt összeroppanhat, s feltárulna a megfestett külseje alatt, üres valója, de arcáról így sem tűnne el a mosoly, hisz végre örülne, hogy nem kell többé egy hamis arc mögé rejtőzve élnie."

"Már évek teltek el mióta először találkoztunk. Sok ember fordult meg az életedben, míg én a háttérben bújtam meg, hogy élvezhessem a társaságod. Azt hittem ez a fájdalom az idő múlásával majd enyhülni fog, de tévedtem.  Örök körforgás ez. Szinte már hozzászoktam az este szemeimet maró könnyekhez, reggel pedig mosollyal arcomon köszöntöttelek téged.  Ha beavatnálak az érzéseimbe, mit tennél? Talán megvetnél? Talán elfogadnád idővel? Egy biztos… már semmi sem lenne ugyanolyan, mint rég. Azok az önfeledt nevetések együtt, azok a céltalan séták a tóparton. A szótlan percek, mikor nem kellettek szavak, hogy teljesek legyünk. A semmibe vesznének egy pillanat alatt. Ezek az édes emlékek, mik éltetnek engem napról napra. Az, hogy láthatlak téged, hogy hallhatom a hangod, épp elég nekem. Tudom, hogy az önzőségem csak fájdalmat okozna neked. Ezért hát titokban szeretlek téged továbbra is, mint ahogy eddig tettem. Hisz számomra te vagy a legfontosabb dolog az életemben."