"Szavai mintha tőrként hatoltak volna szívembe… olyan érzés volt ez, melyet már rég nem éreztem. Hang nem jött ki torkomon, csupán némán ültem, míg szemeimbe könnyek nem szöktek. A forró cseppek egyre jobban felmelegítették arcomat, de éreztem, hogy eközben jéggé válik bennem valami, vagy már meg is halt egy részem. Abban a pillanatban mikor hosszú idő múlva újra megnyíltam… neki… tudtam, hogy inkább csendben hallgatnom kellett volna, s mosollyal arcomon hazudni neki, mint ahogy tettem oly sokszor. De egy gyenge pillanatomban, mikor úgy éreztem szavai erőt adnak nekem, az álarcom utolsó darabkája is lehullott, s én igazi, puszta valómmal álltam elé. Aznap új elhatározásra jutottam. Erősen magamhoz öleltem porba hullt álarcom romjait, s egy erősebbet, áthatolhatatlant készítettem belőle a fájdalom segítségével. Így már örökké tudok mosolyogni arra az emberre, ki összetörte szívemet, s kit mégis a világon mindennél jobban szeretek. Feladva reményeimet, melyek álmomhoz kötöttek. Törékeny porcelánbabaként élni napról-napról, mely egy újabb teher alatt összeroppanhat, s feltárulna a megfestett külseje alatt, üres valója, de arcáról így sem tűnne el a mosoly, hisz végre örülne, hogy nem kell többé egy hamis arc mögé rejtőzve élnie."