Pár régebbi szösszenet

Találtam pár szösszenetet amiket még régebben írtam, most egy bejegyzésen belül megosztok itt párat.

"Az a tóparti este örökre megmarad emlékezetemben. A hűvös szellő mely mégis lágyan simított végig bőrünkön. A nád susogása, és a tücskök ciripelése. A távolban feltűnő meleg fények. A Te boldog arcod, ahogy lényegtelen dolgokról fecsegtél, én pedig csak mosollyal arcomon feledkeztem bele látványodba. S mikor feltűnt, hogy csak hallgatok, megkérdezted mi jár a fejemben. Én pedig csak annyit válaszoltam, semmi. Hogyan is tudnám elmondani neked, hogy sosem tudnék beleunni mosolyodba, hogy Te jelented nekem az életet, s magát a világot? Így hát csendesen hallgattalak tovább Téged, s ezeket az érzéseket mélyen magamba temettem. Hiszen ha elmondanám, azzal lehet, örökre elvenném a mosolyodat, mely a napot jelenti jeges magányomban."

"Vajon a lelkünk és érzéseink pótolhatóak, vagy újra képesek magukat egésszé tenni? Ha minden hozzánk közel kerülő emberrel megosztjuk a lelkünk egy részét, s mikor csalódunk bennük és hátrálunk egy lépést, ezzel annak egy darabkáját hagyva náluk, legvégül egyre kevésbé érinti már szívünket a folyamatos fájdalom. Vajon legvégül, mikor már az utolsó darabot is elveszik tőlünk, megszűnünk érző lelkek lenni?"

"A hópelyhek táncot jártak az éjszakában. Az utcai lámpák fénye, úgy tört meg rajtuk, mint ezer apró prizma. A kis kristályok, most tömegben repültek az ismeretlen felé. Ez az ismerős jelenet… megnyugtató, mégis félelmetes… Magatehetetlenül sodródnak az árral. Minden lehullott helyére, egy újabb kerül. Végtelen körforgás ez. Egyszer az ég felé repülnek, majd a mélybe hullnak. Ahogy a szél egyre erősödik, csak többen lesznek. De egyszer a szél is lecsendesedik majd, s ők a feledésbe merülnek. Táncolnak dacolva az elmúlással. A hópelyhek boldog, utolsó tánca."