2013. január 17., csütörtök


Tegnap olvastam egy történetet, ami érdekes módon eléggé megragadt bennem, vagyis azok az érzelmek amelyek áthatották az egészet. Így hát muszáj voltam kiírni magamból~


"Ahogy ott feküdtem melletted, sok minden kavargott a fejemben. Megannyi apró érzés próbálta hatalmába keríteni szívem, de igazán egy sem tudott diadalmaskodni, csak egyre taposták, s cincálták a bensőmet. Csendben figyeltem alvó arcod. Puha ajkaid, melyek nemrég még engem csókoltak, meg-megrebbenő pilláid melyek most puhán óvták két ében szemed… amik bárcsak engem, csakis engem figyelnének, míg lélegzetemmel e világba kapaszkodom. Tudtam, hogy sosem fogsz engem úgy szeretni, mint én téged… mégis itt voltam melletted ebben a pillanatban is. Éreztem, hogy keserű könnyek készülnek fakadni szilánkos szívemből, így halkan felöltöztem, kiléptem a bejárati ajtódon, s hazafelé vettem az irányt… közben pedig az éghez imádkoztam, mint már annyiszor, hogy vessen véget hiábavaló szerelmemnek, s egy nap adjon végre békés álmokat."

2 megjegyzés: