Mit mondhatnék neked, amit már nem tudsz? 

Elfeledett szavak az idő mocsarában. 

A lápos vidéken egymás árnyait üldözzük, 

s démonaim kárörvendőn kacagnak fel a szívem keltette homályban.

Megtört lelkek sebzik fel talpamat, ahogy utánad kutatok,

lábnyomaid követve csupán torztükör tárul elém.

Szilánkos tekintetek marják bőrünk,

s én karmazsin ujjaimmal hiába nyúlok feléd.

Nem bírtál repülni, így önkénytelenül is a szárnyaim tépted.

Most büszke vagy igaz, de fuldokolsz tulajdon vérünk tüzében.

Ne nézz hát vissza, hisz már a mocsok feszíti tüdőnk,

felesleges tekintetünkkel foltot hagyni az indigó égen.

Merüljünk alá egy jobb világba, ragadjon magával az ár.

S a letűnt korok szép eszméit hagy mossa el az idő.