Ólomként zuhant át az érzés rajtam, mégis szilánkokat hagyott maga után. Nem láthatlak... nem akarlak látni többé. Nem hallhatlak… nem akarlak hallani többé. Mit számít? A nevetésed... a mosolyod… csak mérgezik tudatom. De mégis a tátongó űr ellenére még lélegzem. Fogy az idő, s rohannak az álmok. Fuldokló halként vergődnek elmémben a gondolatok, de a víz csak megfojtana. Összetört már a valóság, ami körülvett, a jövő mozaikfalaihoz pedig még hiányzik a habarcs.