Ólomként zuhant át az érzés rajtam, mégis szilánkokat hagyott maga után. Nem láthatlak... nem akarlak látni többé. Nem hallhatlak… nem akarlak hallani többé. Mit számít? A nevetésed... a mosolyod… csak mérgezik tudatom. De mégis a tátongó űr ellenére még lélegzem. Fogy az idő, s rohannak az álmok. Fuldokló halként vergődnek elmémben a gondolatok, de a víz csak megfojtana. Összetört már a valóság, ami körülvett, a jövő mozaikfalaihoz pedig még hiányzik a habarcs.

Mi az igazi célom? Olyan régóta hajszolok egy álomnak hitt dolgot, hogy a valódi céljaimról elfeledkeztem. Mi a célom? Hogy kiadjak egy könyvet? Hogy ismerjék a nevem? Hogy ezt mind úgy tegyem, hogy közben bátorítsanak? A valódi célom… A valódi célom, hogy könnyeket csaljak az emberek szemébe, s mosolyt arcukra. Egy olyan pillanat elérése, amelyben mindenki önmaga lehet, amelyben megnyílnak az emberi szívek, s felszínre kerül a lélek.

A pillanatnyi boldogság az igazi boldogság. Az, mikor ráeszmélünk a tovatűnő másodpercek varázsára. Amikor szemünk meglátja a napot vagy fülünk meghallja a csendet. Az igazi boldogság nem hosszútávú, folyamatos állapot. Hosszabb távon az élet mindig közbeszól valahogy. Az igazi boldogság egy lepke szárnycsapásában és egy kérész életében rejlik.

Miért nem látod, s miért nem látsz? Jeges szél fúj át a dobbanások között. Némán szállingózik az idei tél, s kisöpri mit felhalmozott az idő. Halványodó hangod felé már félve nyúlok, hisz csak levegőt markol kezem. Mindenhol süket füleket találok, s kihűlt, egyszer érző szíveket. Meggyötört álmokat kerget közénk árnyként a múlt. A kétségbeesés sikolyát már megszokta fülünk. Lemondó sóhajjal adjuk át magunk a közelgő télnek, s ha többet nem is találkozunk, vigasztal a tudat, hogy egyszer valahol éltünk.

Árnyad vagyok. Sötét hajnalokon az óra kattogásaiban élek. Szívdobbanásod szüneteiben érzem jól magam. Gyógyszertől megcsonkult elméd növekvő palotám. S táncot járok átfagyott bőröd alatt. Árnyad vagyok. Bolyongok őszi világban. Paplanod alatt, ha magányosan hajtod álomra fejed. Ott élek a megtépázott emlékek között, múltad sötét berkeiben. Árnyad vagyok. Álmatlan éjjeleid őre. Kisírt szemeid elől hűs nepenthét rejtegetek szívem alatt. Sóvirágot ádok sebeidre, s megmártózok olykor a megannyi karmazsin patakban. Árnyad vagyok. A kétkedést rég szívedbe véstem. A vörös fonalat az égiek sem vághatják el köztünk. A nap fénye sem hozhat már reményt. Ölelj át, hisz én te vagyok, s te pedig én. Nem választhatsz közülünk.

Mit mondhatnék neked, amit már nem tudsz? 

Elfeledett szavak az idő mocsarában. 

A lápos vidéken egymás árnyait üldözzük, 

s démonaim kárörvendőn kacagnak fel a szívem keltette homályban.

Megtört lelkek sebzik fel talpamat, ahogy utánad kutatok,

lábnyomaid követve csupán torztükör tárul elém.

Szilánkos tekintetek marják bőrünk,

s én karmazsin ujjaimmal hiába nyúlok feléd.

Nem bírtál repülni, így önkénytelenül is a szárnyaim tépted.

Most büszke vagy igaz, de fuldokolsz tulajdon vérünk tüzében.

Ne nézz hát vissza, hisz már a mocsok feszíti tüdőnk,

felesleges tekintetünkkel foltot hagyni az indigó égen.

Merüljünk alá egy jobb világba, ragadjon magával az ár.

S a letűnt korok szép eszméit hagy mossa el az idő.

Fehér por hoz álmot, ringat révületbe, hamis megváltást, percnyi örömöt ígér. Rohan az élet lehunyt szemhéjam mögött, túlcsordul könnyként, s elillan könnyedén. Kopár táj vesz körül, megkopott ábrándok, egy hang sürget egyre, azt kérdi „Mire vágysz ?”, ezt suttogja a szél. Rothadt hús szaga lengi be a levegőt, kátrány ölt testet. „Ki vagyok?” –kérdi- „Ki vagyok?” –nevet felém. S félelemtől kitágult pupillám választ remélve nyeli a füstöt, pedig már rég tudja azt. Te én vagyok, s én te –feleltem lágy hangon neki. S a lény kacaja, az én kacajom visszhangzik egyre felébb. Ő a húsomba váj, csont és vér tölti be a teret, mire hamis álmomból felébredek én. Az óra monoton hangja töri meg durván a csendet, s az asztalon a fehér por, csak kárörvendőn nevet felém.

Álomra hajtanám fejem, de nem lehet.

Fel kell még idéznem utoljára arcod.

Másodpercek,s percek múlnak, gyötrelmesen húzza maga után mutatóit az óra a fakó falon.

Hangod még felsejlene a távolban, ha nem töltené ki fejemet a statikus zaj.

Monoton szívem zakatolása, egyre idegesítőbb ricsaj.

Ég a szem, s fáj a levegő, szótlan metronóm verdes bennem.

Egy részem már álomra szenderült, de a másik továbbra is téged keresne.

Azoknak akikre egyszer eltékozoltam a szeretetemet... Apró hazugságok ujjaim közül...

Nem érdekel ha szeretsz, nem érdekel ha utálsz
nem érdekel ha lelkedben feléledne valami újra már
nem érdekel, hogy élsz, nem érdekel, hogy lélegzel
nem érdekel a vér, mi összekötött minket régen egyszer
nem érdekel mi egykor volt, hazugság volt talán minden
nem érdekelne ha visszatekintenél arra a sok évre
nem érdekelt téged hogy szeretlek, nem érdekelt magadon kívül más
hát nem érdekel hol vagy, s mi vár a  jövőben rád.

Nem érdekel többé, hogy te voltál az egyetlen
nem érdekel ha más mellett nevetsz újra önfeledten
nem érdekel már, hogy azt mondtad nem fog változni semmi sem
nem érdekel ha nosztalgiázol az elmúlt éveken
nem érdekel ha azt mondod tévedés volt az egész
nem érdekel ha azt mondod, hogy amit adok kevés
nem érdekelt téged, hogy ott voltam, nem érdekelt, hogy bíztam
hát nem érdekelne mit szeretnél ha felbukkannál újra.

Nem érdekel mit tettél, nem érdekel már
nem érdekel ha azt mondod minden az én hibám
nem érdekelnek az árnyak akik a múltam részei voltak
nem érdekelsz te sem, közülük legrosszabb
nem érdekel már, hogy szerettelek, nem érdekel, hogy naiv voltam
nem érdekelnek az álmok, melyek akkor porba hulltak
nem érdekel már, ha halsz, nem érdekel ha élsz
nem érdekelt téged sem semmi, miért fájna még?

Nem érdekel, hogy hazudtál, nem érdekelnek az üres szavak
nem érdekel, hogy mosolyod egyszer sem volt valódi, s igaz
nem érdekel, hogy megaláztál, nem érdekel hogy fájt
nem érdekel, hogy szívemet a szemétbe dobtad pár nap után
nem érdekel, hogy bántál velem, nem érdekel mit akartál
nem érdekelt téged mi lesz velem, nem érdekelt hogy talán fájt
nem érdekelnek a napok mikor tehetetlenül sírtam
nem érdekel semmi, hisz amit elvettetek már nem adhatjátok vissza.

Talán egyszer...

 Csípős őszi levegő hasít olykor tudatomba, vájkál régmúlt emlékek között. Földszagú karmaival ás elő egykori szerelmeket, egykor nagy álmokat, majd anélkül válik semmivé a ködben, hogy visszatemetné azokat. Én pedig csak újabb reszketeg sóhajjal ajkamon, szívemben furcsa érzéssel rejtem el őket megint lelkem egy távolabbi zugába, hátha a következő alkalommal nem talál majd rá. S csillogó szemekkel lépkedek tovább a narancsszínű leveleken, a járda apró csillagain, remélve, hogy egyszer nem csak a közeledő telet érzem majd bőrömön, hanem kezed melegét kezemben.

 Nézzük a felhők tükörképét az apró pocsolyákban, szaladjunk mosollyal arcunkon a vihar elől, mintha nem lenne holnap. Legalább egyszer éljünk a pillanatnak, s csak egymást halljuk a kopogó esőn át.
 Bárcsak ne a monitor vakító fénye égetné szemem, mikor veled beszélnék… bárcsak átlátnál olykor az üres karaktereken. Átölelnél, mikor fázom, csókot lehelnél homlokomra mikor nem látok épp kiutat. Mit nem adnék azért, ha itt lennél velem. Ha kisimítanál egy-egy tincset arcomból újra és újra. Ha mikor felkelnék, Te lennél az első dolog, amit megpillantanék egy hideg reggelen. Ehelyett a telefon által torzított hangodat hallgatom csendben, elképzelem, hogy itt vagy most is mellettem, hogy fülembe suttogod azt a megannyi édes szót. Eljön valaha is az a pillanat, mikor, ha látni szeretnélek, csak magam mellé kell pillantsak?

 Átadtam magam a fagynak. Átvette a hatalmat felettem. De nem féltem tőle, már ismerős társként üdvözöltem. Hirtelen felindulásból kitártam ablakomat. Meleg csapta meg színtelen arcomat, s virágillat marta végig tüdőmet. Örülnöm kellett volna ennek a váratlan fordulatnak, mellkasom mégis összeszorult. Megijedtem. Megijedtem, hogy lehetne másképp is.

 Gyerekek nevetgéltek az utcán, mindenki kiterjesztette még szárnyait utoljára a hosszú tél előtt. Csak álltam, és néztem. Számtalan meggyalázott falevél teste őrlődött porrá az emberek talpai alatt. Boldogan tapostak végig rajtuk, s ők reccsenve váltak semmivé az aszfalt réseiben. Szürreális volt az egész.

 Éreztem, hogy a meleg lassan próbált átkúszni bőrömön. Gyorsan becsuktam az ablakot. Nem akartam, hogy megolvassza gondosan felépített világomat. Fájna. Fájna ha most felolvadnék. Így hát továbbra is még megvédem jégpalotámat. Talán egyszer eljön az idő, mikor kilépek rajta.

A szemüveg

Mindig is azt hittem, hogy egyszer csak megvilágosodok, hogy egyszer csak értelmet nyer minden. Rájövök majd miért tűntek el emberek az életemből, miért utálnak vagy szeretnek minden ok nélkül, miért viselkedem olykor másként, mint akarok. De rá kellett döbbennem, hogy vannak dolgok, melyekre egyszerűen nincs válasz, csak egyszerűen muszáj, hogy megtörténjenek. Vagy pontosabb lenne azt mondanom, hogy csak számomra nincs. Talán csupán rossz szemüvegen át nézem a világot. Ha másként tekintettem volna a dolgokra, vajon, hogy alakult volna az életem? Boldogabb lennék, vagy esetleg szomorúbb? Megérné, hogy más ember legyek, pár megválaszolt kérdésért cserébe? Ha olykor nem rózsaszín felhőkön ültem volna, hanem a való világot látom, akkor is létezett volna az, mit szerelemnek hittem? Tudtam volna őszintén szeretni, ahelyett, hogy naivan rohantam volna a világba? Tudtam volna bízni a barátokban, akik talán sosem voltak azok?
Hiszek abban, hogy minden okkal történik. Néha nehéz, néha fáj, néha nem érti az ember, de végül összeáll a kép. Hogy az utca végén miért épp balra fordultam, vagy az iskolapadban miért épp amellé a barna hajú lány mellé ültem le anno, miért hagynak hátra minket egyesek az élet útjain rohanva, miért mennek el azok, akik örök életet érdemelnének. Minden tettünknek oka van, mint ahogy minden szívdobbanásunknak. Ha nem a mi életünket változtatja meg és befolyásolja, akkor valaki másét. Talán valaki olyanét, akit még nem is ismerünk. S épp emiatt nem lelünk válaszra. Mert még nem értünk el az életünkben arra a bizonyos pontra, hogy azt mondjuk: „Hát ezért…”. Talán egy másik szemüveg sem adna választ a miértekre, mert úgy sem válna láthatóvá az, hogy mi vár még ránk, ami miatt érdemes tovább küzdenünk.

"Néha megijedek a saját magamban található ürességtől. Attól a ragacsos érzéstől, ami egyre inkább magához vonz, a bűvkörébe ránt, és fájdalmas dolgokat suttog a fülembe bárhol is járjak. Ez a gusztustalan érzés, amitől belül lassan megfagy az ember, de nem tud mit tenni ellene. Mikor fuldokol a levegőn is, de nem veszi észre senki. Hiába próbálom kiirtani szívemből, teljesen sosem tűnik már el. Vajon mikor fészkelte belém magát?"

"Néha nem tudunk semmit sem tenni, csak csendben ülni, és nézni, ahogy darabokra esik eddigi világunk a szívünkkel együtt, s érezni, ahogy kifolyik kezeink közül a megszokott melegség."

"Édes gyötrelemben forrunk össze, s válunk eggyé az élet útjait fürkészve, keresve azt, amelyen talán egyszer boldogok lehetünk..."

"Mindig is szerettem volna hinni abban, hogyha nem is lehetek veled, de legalább a csillagok összekötnek minket, ahogy felnézünk az égre. De mi van, ha már többé nem keresed őket szemeiddel, és minden nap magányosan próbálom megőrizni ezt az egyetlen közös pontot? Egyre jobban utálom a csillagokat… egyre gúnyosabban néznek rám, mert még hinni merek, de ők tudják az igazságot. Utálom őket… mert arra emlékeztetnek, ami nem lehet többé már az enyém."

"Mindig is követtem az álmom, és megragadtam minden lehetőséget, hogy közelebb kerülhessek hozzá. Ez az, amit mindennél jobban el akarok érni, ami áthatja életemet. De akkor miért van, hogy a kapujában megremegnek lábaim, és nem merek továbblépni? Rettegek... De mitől? Hogy nem lesz tovább célom, amiért élhetnék, vagy, hogy nem vagyok méltó rá? Vagy csupán olyan régóta vágyom már rá, hogy hihetetlennek érzem, hogy elérhetem?"

"Az idő előrehaladtával egyre több mindenre döbbenek rá, s ezáltal folyamatosan változom. De rettegek, hogy az eddig gondosan felépített önmagam lassan széthullik és semmivé lesz. Vajon ha lehunyom a szemem és szorosan befogom füleim, megmaradok annak, aki vagyok, vagy csak egy hazug álomba ringatnám magam, ahol sohasem lelnék rá az igazi valómra?"

"Mikor jön el az utolsó törés egy kapcsolatban, miután már porrá válik minden? Megérezzük legbelül, vagy mindig csak reménykedünk, hogy ez még nem az volt? És ha mégis eljön, hová tűnik hirtelen az a rengeteg csodás pillanat, amit együtt töltöttünk? Talán egy messzi álomba, amit már sosem álmodhatunk együtt… vagy egy kétségek és bánat által elzárt dobozba? De ha elvannak zárva, miért törik össze mindig a szívem, mikor egymagam vagyok és csak a csend vesz körül?"

On the other side of the deep blue sky

On the other side of the deep blue sky 

little feelings condemned to die

where the stars are falling down

this unsettling world is only mine

Whirling silence surrounds me

forgotten dreams want to live

just keep smiling just take a breath

fly away on butterfly wings

Don’t be a fool of the aching past

to the real world, say good bye

neverending miracle wait for you now

on the other side of the deep blue sky