2012. augusztus 27., hétfő


"Olyan fájdalom volt ez, mely belülről emésztett fel, s a lelkemet rágta. Az idő múlásával pedig csak egyre jobban bekebelezte önön valómat. Míg már olyan emberré váltam, akire rá sem ismertem. De vajon ez az énem már létezett valahol elrejtve magamban, vagy a folyamatos csalódások, a naiv hinni akarás a jóban hívták életre? S ha már létezett legbelül, hittem-e igazán valaha is a világban? Vagy már a kezdetek kezdetén magányra ítéltem magamat?"

2012. augusztus 21., kedd

"Szavai mintha tőrként hatoltak volna szívembe… olyan érzés volt ez, melyet már rég nem éreztem. Hang nem jött ki torkomon, csupán némán ültem, míg szemeimbe könnyek nem szöktek. A forró cseppek egyre jobban felmelegítették arcomat, de éreztem, hogy eközben jéggé válik bennem valami, vagy már meg is halt egy részem. Abban a pillanatban mikor hosszú idő múlva újra megnyíltam… neki… tudtam, hogy inkább csendben hallgatnom kellett volna, s mosollyal arcomon hazudni neki, mint ahogy tettem oly sokszor. De egy gyenge pillanatomban, mikor úgy éreztem szavai erőt adnak nekem, az álarcom utolsó darabkája is lehullott, s én igazi, puszta valómmal álltam elé. Aznap új elhatározásra jutottam. Erősen magamhoz öleltem porba hullt álarcom romjait, s egy erősebbet, áthatolhatatlant készítettem belőle a fájdalom segítségével. Így már örökké tudok mosolyogni arra az emberre, ki összetörte szívemet, s kit mégis a világon mindennél jobban szeretek. Feladva reményeimet, melyek álmomhoz kötöttek. Törékeny porcelánbabaként élni napról-napról, mely egy újabb teher alatt összeroppanhat, s feltárulna a megfestett külseje alatt, üres valója, de arcáról így sem tűnne el a mosoly, hisz végre örülne, hogy nem kell többé egy hamis arc mögé rejtőzve élnie."

2012. augusztus 8., szerda


"Már évek teltek el mióta először találkoztunk. Sok ember fordult meg az életedben, míg én a háttérben bújtam meg, hogy élvezhessem a társaságod. Azt hittem ez a fájdalom az idő múlásával majd enyhülni fog, de tévedtem.  Örök körforgás ez. Szinte már hozzászoktam az este szemeimet maró könnyekhez, reggel pedig mosollyal arcomon köszöntöttelek téged.  Ha beavatnálak az érzéseimbe, mit tennél? Talán megvetnél? Talán elfogadnád idővel? Egy biztos… már semmi sem lenne ugyanolyan, mint rég. Azok az önfeledt nevetések együtt, azok a céltalan séták a tóparton. A szótlan percek, mikor nem kellettek szavak, hogy teljesek legyünk. A semmibe vesznének egy pillanat alatt. Ezek az édes emlékek, mik éltetnek engem napról napra. Az, hogy láthatlak téged, hogy hallhatom a hangod, épp elég nekem. Tudom, hogy az önzőségem csak fájdalmat okozna neked. Ezért hát titokban szeretlek téged továbbra is, mint ahogy eddig tettem. Hisz számomra te vagy a legfontosabb dolog az életemben."

2012. július 17., kedd


Fehér szirmok mint a hó, hullanak alá egyre,
karmazsin ölelésben térnek nyugovóra két kezemben.
Sosem látott bíbor ég terül el felettem,
az arany fény táncot jár két megfáradt szememben.

Szebb ez a látvány mit megérdemlek,
hosszú pilláim a szélben meg-megremegnek.
Egy szirom lehel csókot ajkaimra egyszer,
majd örökre eltűnik a széllel a végtelenbe.
 
Kezem csak levegőt markol tehetetlen,
néma ajkaimmal nevedet suttognám egyre.
Gyerek fejjel reménykedtem egy szebb jövőben,
de nem tehetek semmit, ha ezt írták meg nekem.

Lágyan süt reám a napfény, belül mégis remegek,
megfagyva az időben, mely nem vár senkire,
utolsó erőmmel még megfognám két kezedet,
de tudom már nem érhetek el senkit sem.

2012. június 14., csütörtök


Az akkor jelentéktelennek tűnő percek,
boldogságunk tovatűnő tavasza,
mézhangod még bennem cseng,
a pillanatot már semmi nem hozhatja vissza

Mosolygó arcod örökre megmarad bennem,
az emlékek mik elkísérnek a sírig
a szerelmünk requiem-e,
egy másodperc is évnek tűnik

Nélküled a tél az, mi lelkemre köszönt,
a jeges pihék keverednek forró könnyemmel,
oly távolinak tűnik a közösen eltöltött idő,
remélem találkozunk még egyszer

Nem sejtve mi vár ránk hittünk,
azok a percek tettek minket teljessé,
a sápadt holdnak súgtuk meg reményünk,
sosem köszönt már ránk a mindent elsöprő érzés

Puha ajkaidra lehelt érzéseim nem halványulnak,
fájó hiányod keríti hatalmába szívem,
nem tehettem semmit, gondolataim rólad szólnak,
egy kérdés mi kísért: szabad e téged szeretnem?

2012. május 23., szerda

"Ahogy éreztem az egyre erősödő szelet, s hallottam a mennydörgés távoli zaját, izgatottságot, mégis nyugalmat éreztem. Otthonra találtam ebben a szokatlan érzésben, hisz jól kifejezte a lelkemben kavargó érzéseket… a közelgő vihar.  A szél mely a testembe kap, mely ezer gondot fújna el magával, ha engedném. Kitárt karokkal élveztem e jelenséget... reménykedve. Epekedve  egy hatalmas viharra, mely jobban tombolna, mint a bennem lévő, s ezzel kioltaná végre azt. Az első esőcseppek az arcomon… s a több ezer mi követte azt. Millió apró hideg könnycsepp, mely keveredik sajátoméval, s elmossa azokat, de szívem remegését nem tudják, bár úgy vágyom rá. Lábaim felmondják a szolgálatot, mintha csak az eső kényszerített volna térdre… hagyom neki. A mellkasomat markolva, próbálom tartani magam, majd ajkam megremeg s egy kiáltás hagyja el kiszáradt torkomat. Fejem az égnek szegezem, érzem ahogy a hűvös cseppek ajkaimhoz érnek. Pár pillanat múlva újra csendben ülök, s óvatosan nyitom ki szemem erre a világra, melyből ezernyi esőcsepp, akár csak a gyöngyök néznek vissza rám, s lágyan ölelnek körbe. Nem állok nekik ellen, s némán térdelek tovább, várva valamire, mit én sem tudok mi lehet. Megtörve, s mégis reménnyel szívemben."

2012. május 16., szerda


"Verőfényes nyári délután volt. A tűző nap sugarai szinte már égették a bőrünk, de nem foglalkoztunk vele, csak élveztük egymás társaságát. Arcomat az égnek emeltem, s lehunytam szemeimet miközben mindenfajta lényegtelen dologról fecsegtél nekem, én pedig csak mosolyogtam rajtuk. Majd hirtelen már azon kaptam magamat, hogy nevettem… egyre jobban. Az sem számított már min... nem is emlékszem rá… csak arra, hogy velem együtt nevettél te is. Próbáltam minél jobban kiélvezni ezt a pillanatot, örökre a szívembe zárni. Azért nevettem, mert reméltem sosem múlik el mindez… ez a pillanat veled az égszínkék ég alatt. De tudtam, hogy egyszer vége szakad mindennek. Ezeknek a boldog napoknak… veled. S ekkor elhallgattál egy pillanatra, és egy rég elfeledett dallamba kezdtél bele, mely oly dédelgetett emlékeket idézett fel számomra. Némán hallgattalak azokra a régi időkre emlékezve, ajkamra egy apró mosoly ült ki. Arcomon a könnyek hűvös csíkot maguk után hagyva törtek utat, de a forró napsugarak fel is itatták őket, mintha semmi sem történt volna. Tudtam, hogy nem kerülhetjük el a jövőt, bármennyire is kapaszkodni akarunk ezekbe az emlékekbe, ebbe a pillanatba."