"Néha megijedek a saját magamban található ürességtől. Attól a ragacsos érzéstől, ami egyre inkább magához vonz, a bűvkörébe ránt, és fájdalmas dolgokat suttog a fülembe bárhol is járjak. Ez a gusztustalan érzés, amitől belül lassan megfagy az ember, de nem tud mit tenni ellene. Mikor fuldokol a levegőn is, de nem veszi észre senki. Hiába próbálom kiirtani szívemből, teljesen sosem tűnik már el. Vajon mikor fészkelte belém magát?"

"Néha nem tudunk semmit sem tenni, csak csendben ülni, és nézni, ahogy darabokra esik eddigi világunk a szívünkkel együtt, s érezni, ahogy kifolyik kezeink közül a megszokott melegség."

"Édes gyötrelemben forrunk össze, s válunk eggyé az élet útjait fürkészve, keresve azt, amelyen talán egyszer boldogok lehetünk..."

"Mindig is szerettem volna hinni abban, hogyha nem is lehetek veled, de legalább a csillagok összekötnek minket, ahogy felnézünk az égre. De mi van, ha már többé nem keresed őket szemeiddel, és minden nap magányosan próbálom megőrizni ezt az egyetlen közös pontot? Egyre jobban utálom a csillagokat… egyre gúnyosabban néznek rám, mert még hinni merek, de ők tudják az igazságot. Utálom őket… mert arra emlékeztetnek, ami nem lehet többé már az enyém."

"Mindig is követtem az álmom, és megragadtam minden lehetőséget, hogy közelebb kerülhessek hozzá. Ez az, amit mindennél jobban el akarok érni, ami áthatja életemet. De akkor miért van, hogy a kapujában megremegnek lábaim, és nem merek továbblépni? Rettegek... De mitől? Hogy nem lesz tovább célom, amiért élhetnék, vagy, hogy nem vagyok méltó rá? Vagy csupán olyan régóta vágyom már rá, hogy hihetetlennek érzem, hogy elérhetem?"

"Az idő előrehaladtával egyre több mindenre döbbenek rá, s ezáltal folyamatosan változom. De rettegek, hogy az eddig gondosan felépített önmagam lassan széthullik és semmivé lesz. Vajon ha lehunyom a szemem és szorosan befogom füleim, megmaradok annak, aki vagyok, vagy csak egy hazug álomba ringatnám magam, ahol sohasem lelnék rá az igazi valómra?"

"Mikor jön el az utolsó törés egy kapcsolatban, miután már porrá válik minden? Megérezzük legbelül, vagy mindig csak reménykedünk, hogy ez még nem az volt? És ha mégis eljön, hová tűnik hirtelen az a rengeteg csodás pillanat, amit együtt töltöttünk? Talán egy messzi álomba, amit már sosem álmodhatunk együtt… vagy egy kétségek és bánat által elzárt dobozba? De ha elvannak zárva, miért törik össze mindig a szívem, mikor egymagam vagyok és csak a csend vesz körül?"