A szemüveg

Mindig is azt hittem, hogy egyszer csak megvilágosodok, hogy egyszer csak értelmet nyer minden. Rájövök majd miért tűntek el emberek az életemből, miért utálnak vagy szeretnek minden ok nélkül, miért viselkedem olykor másként, mint akarok. De rá kellett döbbennem, hogy vannak dolgok, melyekre egyszerűen nincs válasz, csak egyszerűen muszáj, hogy megtörténjenek. Vagy pontosabb lenne azt mondanom, hogy csak számomra nincs. Talán csupán rossz szemüvegen át nézem a világot. Ha másként tekintettem volna a dolgokra, vajon, hogy alakult volna az életem? Boldogabb lennék, vagy esetleg szomorúbb? Megérné, hogy más ember legyek, pár megválaszolt kérdésért cserébe? Ha olykor nem rózsaszín felhőkön ültem volna, hanem a való világot látom, akkor is létezett volna az, mit szerelemnek hittem? Tudtam volna őszintén szeretni, ahelyett, hogy naivan rohantam volna a világba? Tudtam volna bízni a barátokban, akik talán sosem voltak azok?
Hiszek abban, hogy minden okkal történik. Néha nehéz, néha fáj, néha nem érti az ember, de végül összeáll a kép. Hogy az utca végén miért épp balra fordultam, vagy az iskolapadban miért épp amellé a barna hajú lány mellé ültem le anno, miért hagynak hátra minket egyesek az élet útjain rohanva, miért mennek el azok, akik örök életet érdemelnének. Minden tettünknek oka van, mint ahogy minden szívdobbanásunknak. Ha nem a mi életünket változtatja meg és befolyásolja, akkor valaki másét. Talán valaki olyanét, akit még nem is ismerünk. S épp emiatt nem lelünk válaszra. Mert még nem értünk el az életünkben arra a bizonyos pontra, hogy azt mondjuk: „Hát ezért…”. Talán egy másik szemüveg sem adna választ a miértekre, mert úgy sem válna láthatóvá az, hogy mi vár még ránk, ami miatt érdemes tovább küzdenünk.

"Néha megijedek a saját magamban található ürességtől. Attól a ragacsos érzéstől, ami egyre inkább magához vonz, a bűvkörébe ránt, és fájdalmas dolgokat suttog a fülembe bárhol is járjak. Ez a gusztustalan érzés, amitől belül lassan megfagy az ember, de nem tud mit tenni ellene. Mikor fuldokol a levegőn is, de nem veszi észre senki. Hiába próbálom kiirtani szívemből, teljesen sosem tűnik már el. Vajon mikor fészkelte belém magát?"

"Néha nem tudunk semmit sem tenni, csak csendben ülni, és nézni, ahogy darabokra esik eddigi világunk a szívünkkel együtt, s érezni, ahogy kifolyik kezeink közül a megszokott melegség."

"Édes gyötrelemben forrunk össze, s válunk eggyé az élet útjait fürkészve, keresve azt, amelyen talán egyszer boldogok lehetünk..."

"Mindig is szerettem volna hinni abban, hogyha nem is lehetek veled, de legalább a csillagok összekötnek minket, ahogy felnézünk az égre. De mi van, ha már többé nem keresed őket szemeiddel, és minden nap magányosan próbálom megőrizni ezt az egyetlen közös pontot? Egyre jobban utálom a csillagokat… egyre gúnyosabban néznek rám, mert még hinni merek, de ők tudják az igazságot. Utálom őket… mert arra emlékeztetnek, ami nem lehet többé már az enyém."

"Mindig is követtem az álmom, és megragadtam minden lehetőséget, hogy közelebb kerülhessek hozzá. Ez az, amit mindennél jobban el akarok érni, ami áthatja életemet. De akkor miért van, hogy a kapujában megremegnek lábaim, és nem merek továbblépni? Rettegek... De mitől? Hogy nem lesz tovább célom, amiért élhetnék, vagy, hogy nem vagyok méltó rá? Vagy csupán olyan régóta vágyom már rá, hogy hihetetlennek érzem, hogy elérhetem?"

"Az idő előrehaladtával egyre több mindenre döbbenek rá, s ezáltal folyamatosan változom. De rettegek, hogy az eddig gondosan felépített önmagam lassan széthullik és semmivé lesz. Vajon ha lehunyom a szemem és szorosan befogom füleim, megmaradok annak, aki vagyok, vagy csak egy hazug álomba ringatnám magam, ahol sohasem lelnék rá az igazi valómra?"