A pillanatnyi boldogság az igazi boldogság. Az, mikor ráeszmélünk a tovatűnő másodpercek varázsára. Amikor szemünk meglátja a napot vagy fülünk meghallja a csendet. Az igazi boldogság nem hosszútávú, folyamatos állapot. Hosszabb távon az élet mindig közbeszól valahogy. Az igazi boldogság egy lepke szárnycsapásában és egy kérész életében rejlik.

Miért nem látod, s miért nem látsz? Jeges szél fúj át a dobbanások között. Némán szállingózik az idei tél, s kisöpri mit felhalmozott az idő. Halványodó hangod felé már félve nyúlok, hisz csak levegőt markol kezem. Mindenhol süket füleket találok, s kihűlt, egyszer érző szíveket. Meggyötört álmokat kerget közénk árnyként a múlt. A kétségbeesés sikolyát már megszokta fülünk. Lemondó sóhajjal adjuk át magunk a közelgő télnek, s ha többet nem is találkozunk, vigasztal a tudat, hogy egyszer valahol éltünk.

Árnyad vagyok. Sötét hajnalokon az óra kattogásaiban élek. Szívdobbanásod szüneteiben érzem jól magam. Gyógyszertől megcsonkult elméd növekvő palotám. S táncot járok átfagyott bőröd alatt. Árnyad vagyok. Bolyongok őszi világban. Paplanod alatt, ha magányosan hajtod álomra fejed. Ott élek a megtépázott emlékek között, múltad sötét berkeiben. Árnyad vagyok. Álmatlan éjjeleid őre. Kisírt szemeid elől hűs nepenthét rejtegetek szívem alatt. Sóvirágot ádok sebeidre, s megmártózok olykor a megannyi karmazsin patakban. Árnyad vagyok. A kétkedést rég szívedbe véstem. A vörös fonalat az égiek sem vághatják el köztünk. A nap fénye sem hozhat már reményt. Ölelj át, hisz én te vagyok, s te pedig én. Nem választhatsz közülünk.

Mit mondhatnék neked, amit már nem tudsz? 

Elfeledett szavak az idő mocsarában. 

A lápos vidéken egymás árnyait üldözzük, 

s démonaim kárörvendőn kacagnak fel a szívem keltette homályban.

Megtört lelkek sebzik fel talpamat, ahogy utánad kutatok,

lábnyomaid követve csupán torztükör tárul elém.

Szilánkos tekintetek marják bőrünk,

s én karmazsin ujjaimmal hiába nyúlok feléd.

Nem bírtál repülni, így önkénytelenül is a szárnyaim tépted.

Most büszke vagy igaz, de fuldokolsz tulajdon vérünk tüzében.

Ne nézz hát vissza, hisz már a mocsok feszíti tüdőnk,

felesleges tekintetünkkel foltot hagyni az indigó égen.

Merüljünk alá egy jobb világba, ragadjon magával az ár.

S a letűnt korok szép eszméit hagy mossa el az idő.