Fehér por hoz álmot, ringat révületbe, hamis megváltást, percnyi örömöt ígér. Rohan az élet lehunyt szemhéjam mögött, túlcsordul könnyként, s elillan könnyedén. Kopár táj vesz körül, megkopott ábrándok, egy hang sürget egyre, azt kérdi „Mire vágysz ?”, ezt suttogja a szél. Rothadt hús szaga lengi be a levegőt, kátrány ölt testet. „Ki vagyok?” –kérdi- „Ki vagyok?” –nevet felém. S félelemtől kitágult pupillám választ remélve nyeli a füstöt, pedig már rég tudja azt. Te én vagyok, s én te –feleltem lágy hangon neki. S a lény kacaja, az én kacajom visszhangzik egyre felébb. Ő a húsomba váj, csont és vér tölti be a teret, mire hamis álmomból felébredek én. Az óra monoton hangja töri meg durván a csendet, s az asztalon a fehér por, csak kárörvendőn nevet felém.

Álomra hajtanám fejem, de nem lehet.

Fel kell még idéznem utoljára arcod.

Másodpercek,s percek múlnak, gyötrelmesen húzza maga után mutatóit az óra a fakó falon.

Hangod még felsejlene a távolban, ha nem töltené ki fejemet a statikus zaj.

Monoton szívem zakatolása, egyre idegesítőbb ricsaj.

Ég a szem, s fáj a levegő, szótlan metronóm verdes bennem.

Egy részem már álomra szenderült, de a másik továbbra is téged keresne.

Azoknak akikre egyszer eltékozoltam a szeretetemet... Apró hazugságok ujjaim közül...

Nem érdekel ha szeretsz, nem érdekel ha utálsz
nem érdekel ha lelkedben feléledne valami újra már
nem érdekel, hogy élsz, nem érdekel, hogy lélegzel
nem érdekel a vér, mi összekötött minket régen egyszer
nem érdekel mi egykor volt, hazugság volt talán minden
nem érdekelne ha visszatekintenél arra a sok évre
nem érdekelt téged hogy szeretlek, nem érdekelt magadon kívül más
hát nem érdekel hol vagy, s mi vár a  jövőben rád.

Nem érdekel többé, hogy te voltál az egyetlen
nem érdekel ha más mellett nevetsz újra önfeledten
nem érdekel már, hogy azt mondtad nem fog változni semmi sem
nem érdekel ha nosztalgiázol az elmúlt éveken
nem érdekel ha azt mondod tévedés volt az egész
nem érdekel ha azt mondod, hogy amit adok kevés
nem érdekelt téged, hogy ott voltam, nem érdekelt, hogy bíztam
hát nem érdekelne mit szeretnél ha felbukkannál újra.

Nem érdekel mit tettél, nem érdekel már
nem érdekel ha azt mondod minden az én hibám
nem érdekelnek az árnyak akik a múltam részei voltak
nem érdekelsz te sem, közülük legrosszabb
nem érdekel már, hogy szerettelek, nem érdekel, hogy naiv voltam
nem érdekelnek az álmok, melyek akkor porba hulltak
nem érdekel már, ha halsz, nem érdekel ha élsz
nem érdekelt téged sem semmi, miért fájna még?

Nem érdekel, hogy hazudtál, nem érdekelnek az üres szavak
nem érdekel, hogy mosolyod egyszer sem volt valódi, s igaz
nem érdekel, hogy megaláztál, nem érdekel hogy fájt
nem érdekel, hogy szívemet a szemétbe dobtad pár nap után
nem érdekel, hogy bántál velem, nem érdekel mit akartál
nem érdekelt téged mi lesz velem, nem érdekelt hogy talán fájt
nem érdekelnek a napok mikor tehetetlenül sírtam
nem érdekel semmi, hisz amit elvettetek már nem adhatjátok vissza.

Talán egyszer...

 Csípős őszi levegő hasít olykor tudatomba, vájkál régmúlt emlékek között. Földszagú karmaival ás elő egykori szerelmeket, egykor nagy álmokat, majd anélkül válik semmivé a ködben, hogy visszatemetné azokat. Én pedig csak újabb reszketeg sóhajjal ajkamon, szívemben furcsa érzéssel rejtem el őket megint lelkem egy távolabbi zugába, hátha a következő alkalommal nem talál majd rá. S csillogó szemekkel lépkedek tovább a narancsszínű leveleken, a járda apró csillagain, remélve, hogy egyszer nem csak a közeledő telet érzem majd bőrömön, hanem kezed melegét kezemben.

 Nézzük a felhők tükörképét az apró pocsolyákban, szaladjunk mosollyal arcunkon a vihar elől, mintha nem lenne holnap. Legalább egyszer éljünk a pillanatnak, s csak egymást halljuk a kopogó esőn át.
 Bárcsak ne a monitor vakító fénye égetné szemem, mikor veled beszélnék… bárcsak átlátnál olykor az üres karaktereken. Átölelnél, mikor fázom, csókot lehelnél homlokomra mikor nem látok épp kiutat. Mit nem adnék azért, ha itt lennél velem. Ha kisimítanál egy-egy tincset arcomból újra és újra. Ha mikor felkelnék, Te lennél az első dolog, amit megpillantanék egy hideg reggelen. Ehelyett a telefon által torzított hangodat hallgatom csendben, elképzelem, hogy itt vagy most is mellettem, hogy fülembe suttogod azt a megannyi édes szót. Eljön valaha is az a pillanat, mikor, ha látni szeretnélek, csak magam mellé kell pillantsak?

 Átadtam magam a fagynak. Átvette a hatalmat felettem. De nem féltem tőle, már ismerős társként üdvözöltem. Hirtelen felindulásból kitártam ablakomat. Meleg csapta meg színtelen arcomat, s virágillat marta végig tüdőmet. Örülnöm kellett volna ennek a váratlan fordulatnak, mellkasom mégis összeszorult. Megijedtem. Megijedtem, hogy lehetne másképp is.

 Gyerekek nevetgéltek az utcán, mindenki kiterjesztette még szárnyait utoljára a hosszú tél előtt. Csak álltam, és néztem. Számtalan meggyalázott falevél teste őrlődött porrá az emberek talpai alatt. Boldogan tapostak végig rajtuk, s ők reccsenve váltak semmivé az aszfalt réseiben. Szürreális volt az egész.

 Éreztem, hogy a meleg lassan próbált átkúszni bőrömön. Gyorsan becsuktam az ablakot. Nem akartam, hogy megolvassza gondosan felépített világomat. Fájna. Fájna ha most felolvadnék. Így hát továbbra is még megvédem jégpalotámat. Talán egyszer eljön az idő, mikor kilépek rajta.

A szemüveg

Mindig is azt hittem, hogy egyszer csak megvilágosodok, hogy egyszer csak értelmet nyer minden. Rájövök majd miért tűntek el emberek az életemből, miért utálnak vagy szeretnek minden ok nélkül, miért viselkedem olykor másként, mint akarok. De rá kellett döbbennem, hogy vannak dolgok, melyekre egyszerűen nincs válasz, csak egyszerűen muszáj, hogy megtörténjenek. Vagy pontosabb lenne azt mondanom, hogy csak számomra nincs. Talán csupán rossz szemüvegen át nézem a világot. Ha másként tekintettem volna a dolgokra, vajon, hogy alakult volna az életem? Boldogabb lennék, vagy esetleg szomorúbb? Megérné, hogy más ember legyek, pár megválaszolt kérdésért cserébe? Ha olykor nem rózsaszín felhőkön ültem volna, hanem a való világot látom, akkor is létezett volna az, mit szerelemnek hittem? Tudtam volna őszintén szeretni, ahelyett, hogy naivan rohantam volna a világba? Tudtam volna bízni a barátokban, akik talán sosem voltak azok?
Hiszek abban, hogy minden okkal történik. Néha nehéz, néha fáj, néha nem érti az ember, de végül összeáll a kép. Hogy az utca végén miért épp balra fordultam, vagy az iskolapadban miért épp amellé a barna hajú lány mellé ültem le anno, miért hagynak hátra minket egyesek az élet útjain rohanva, miért mennek el azok, akik örök életet érdemelnének. Minden tettünknek oka van, mint ahogy minden szívdobbanásunknak. Ha nem a mi életünket változtatja meg és befolyásolja, akkor valaki másét. Talán valaki olyanét, akit még nem is ismerünk. S épp emiatt nem lelünk válaszra. Mert még nem értünk el az életünkben arra a bizonyos pontra, hogy azt mondjuk: „Hát ezért…”. Talán egy másik szemüveg sem adna választ a miértekre, mert úgy sem válna láthatóvá az, hogy mi vár még ránk, ami miatt érdemes tovább küzdenünk.

"Néha megijedek a saját magamban található ürességtől. Attól a ragacsos érzéstől, ami egyre inkább magához vonz, a bűvkörébe ránt, és fájdalmas dolgokat suttog a fülembe bárhol is járjak. Ez a gusztustalan érzés, amitől belül lassan megfagy az ember, de nem tud mit tenni ellene. Mikor fuldokol a levegőn is, de nem veszi észre senki. Hiába próbálom kiirtani szívemből, teljesen sosem tűnik már el. Vajon mikor fészkelte belém magát?"

"Néha nem tudunk semmit sem tenni, csak csendben ülni, és nézni, ahogy darabokra esik eddigi világunk a szívünkkel együtt, s érezni, ahogy kifolyik kezeink közül a megszokott melegség."

"Édes gyötrelemben forrunk össze, s válunk eggyé az élet útjait fürkészve, keresve azt, amelyen talán egyszer boldogok lehetünk..."

"Mindig is szerettem volna hinni abban, hogyha nem is lehetek veled, de legalább a csillagok összekötnek minket, ahogy felnézünk az égre. De mi van, ha már többé nem keresed őket szemeiddel, és minden nap magányosan próbálom megőrizni ezt az egyetlen közös pontot? Egyre jobban utálom a csillagokat… egyre gúnyosabban néznek rám, mert még hinni merek, de ők tudják az igazságot. Utálom őket… mert arra emlékeztetnek, ami nem lehet többé már az enyém."

"Mindig is követtem az álmom, és megragadtam minden lehetőséget, hogy közelebb kerülhessek hozzá. Ez az, amit mindennél jobban el akarok érni, ami áthatja életemet. De akkor miért van, hogy a kapujában megremegnek lábaim, és nem merek továbblépni? Rettegek... De mitől? Hogy nem lesz tovább célom, amiért élhetnék, vagy, hogy nem vagyok méltó rá? Vagy csupán olyan régóta vágyom már rá, hogy hihetetlennek érzem, hogy elérhetem?"

"Az idő előrehaladtával egyre több mindenre döbbenek rá, s ezáltal folyamatosan változom. De rettegek, hogy az eddig gondosan felépített önmagam lassan széthullik és semmivé lesz. Vajon ha lehunyom a szemem és szorosan befogom füleim, megmaradok annak, aki vagyok, vagy csak egy hazug álomba ringatnám magam, ahol sohasem lelnék rá az igazi valómra?"

"Mikor jön el az utolsó törés egy kapcsolatban, miután már porrá válik minden? Megérezzük legbelül, vagy mindig csak reménykedünk, hogy ez még nem az volt? És ha mégis eljön, hová tűnik hirtelen az a rengeteg csodás pillanat, amit együtt töltöttünk? Talán egy messzi álomba, amit már sosem álmodhatunk együtt… vagy egy kétségek és bánat által elzárt dobozba? De ha elvannak zárva, miért törik össze mindig a szívem, mikor egymagam vagyok és csak a csend vesz körül?"

On the other side of the deep blue sky

On the other side of the deep blue sky 

little feelings condemned to die

where the stars are falling down

this unsettling world is only mine

Whirling silence surrounds me

forgotten dreams want to live

just keep smiling just take a breath

fly away on butterfly wings

Don’t be a fool of the aching past

to the real world, say good bye

neverending miracle wait for you now

on the other side of the deep blue sky

"Mi is a boldogság... honnan fakad? Mások kimondott szavaiban él, vagy egy tárgyban, egy harmatcseppen megcsillanó napsugárban, vagy egy szép hosszú hajban talán? Mindenkiben ott él legbelül, csak felszínre kell hívni, vagy idővel növi ki magát az emberben? Egy nagy közös boldogság létezik, melyen mind osztozunk, vagy mindenkinek ugyanannyi jár belőle? A legvalószínűbb, hogy mindenben és mindenhol megtalálható, csak jó szem kell hozzá."

"Mindig van egy utolsó csepp, miután örökre megváltozik minden. Állandóan feszegetjük ezt a határt, remélve, hogy sosem jön el, s mikor mégis, elkezdjük hirtelen értékelni a dolgokat életünkben, s úgy tenni mintha nem kétségbeesetten csak a hátralévő időnkbe kapaszkodnánk. Pedig ha mindenki tudná, hogy folyamatosan a saját magunk által választott végzet felé rohanunk, melynek végén mindenki egy azon sorson osztozik, nem lenne szükség arra a sorsfordító apró cseppre, hogy megváltozzanak a dolgok körülöttünk. Ha nem vakon rohannánk, tagadva mindent, az élet is szépnek tűnhetne néha."

"Ami kétségbe ejti, majd megfojtja az embert, az önön valója. A mindennél erősebb vágy, hogy kielégítsük éhező, mohó szívünket. Először csak gondolatokra vágyunk, majd kimondott szavakra… egyre többre, tettekre… egyre mélyebb jelentéssel; mindig mohón vágyva azt, miről úgy gondoljuk, hogy alanyi jogon jár nekünk. Ez az örök, kielégíthetetlen vágy az, mi azt érezteti velünk, hogy nem teljes életünk. És ha mindig csak arra törekszünk, nem megállva, másra sem gondolva, hogy mások által töltsük be ezt az űrt, sosem lesz az életünk teljes."

"Az emberek ellentmondásos lények. Vágynak arra, hogy szeressék őket, miközben ellöknek mindenkit maguktól. Más embereknek kívánnak inkább boldogságot, ahelyett, hogy maguknak tennék. Szeretnék, ha meghallanák hangjukat, annak ellenére, hogy nem akarnak beszélni senkivel. Egyre jobban kétségbeesnek az önmaguk által épített világban, s csupán kevesen jönnek rá arra, hogy csak saját maguktól várhatják a megváltást."

van ami sosem változik..

Önző mézajkak vájnak a húsba,
kihunyt tekintetek keresnek utat,
csonka szárnyú angyalok
véres körmeikkel rántanak vissza.

Álmatlan, torz világ,
görbe tükröt vet rád,
megfáradt kacaj visszhangzik a szélben,
amiben hittél, homályossá vált.

Szótlan kaméliák hullajtják szirmaik,
katatón érzések garmada örvénylik,
a tejüvegen át szemlélt valóság,
jótékonynak hitt hazugságba burkolózik.

Az első befejezett angol versem... Biztos tele van hibákkal, de remélem azért nagyjából érthető ennek ellenére. Ha valami orbitális hiba van benne, írjátok meg kérlek mi az, és kijavítom. Köszönöm~

Just tell me now, tell me once,

can you forgive me, what i’m not?

just tell me it’s ok, and give a hug,

stroke my head, and grab my arm

Give a smile, don’t leave me behind,

why the life must pulled apart us?

that scene repeat in my mind,

i can’t forget the dirt of the past

I’m afraid of i can’t recall your face anymore,

and i can’t meet with you in my dreams,

would you pride of me? I don’t know,

I just hope that’s enough what I can give

I’m scared because of I can’t remember your voice,

what will be the next what disappear,

I didn’t know what happen to you,

I hope this remorse one day will fade away

"Fájt. Fájt levegőt vennem. Fájt rád gondolnom, de mégsem tudtam mást tenni. Fájt az űr, melyet magad mögött hagytál szívemben. Édes méregként keringett bennem mindaz, mi egykor volt. Tudom, hogy felesleges. Felesleges levegőt vennem újra és újra. Felesleges rád gondolnom, de mégsem tudok mást tenni. Felesleges bámulnom az űrt, mit hagytál szívemben, hisz csak a múlt vidám kacajai visszhangoznak benne. Lehet csupán egy álom volt minden, de akkor mi ez a furcsa érzés? Csak nézek magam elé. Csend van."

Szépen megformált hamis szavak,
csengő trillák ajkaidról,
elillan egy üres dallam,
s a szívemen halkan landol.

Egy őszinte érzés keres kiutat,
de az élet útvesztőjében reked,
lelked számtalan színben pompázhat,
de az igazi csak egy lehet.

A mosoly melyen rég osztoztunk,
talán sosem volt igaz,
a kétkedést örökre szívünkbe zártuk,
de ez nem nyújt vigaszt.

Egy törékeny szirom a szélben,
ez minden, mi megmaradt,
bennrekedt szavak és kihűlt emlékek,
szilánkokra tört ígéretek talpaim alatt.

Felolvadtam, hogy aztán eléghessek, 
így volt, emlékszem erre még jól, 
de most álmomban is reszketek, 
s a csillagokhoz fohászkodom.

Kíváncsi vagyok, rájön-e valaki, mi is akar ez lenni~ :)

Szellőrózsák a viharban

Névtelen kifestőkönyv

Virágokkal teli hómező

Szürke álom

Szótlan dallamok

Néma sikolyok

Káprázat fehér ruhában

Porrá őrölt pipacsszirmok

Hiányos kirakó

Csillogás a víztükrön

Erőtlen szárnysuhogás

Reszkető árnyék

Mézédes galagonya

Keserű szirup szívedben

Régebben volt egy barátnőm, ki a legjobb barátjának nevezett, majd eltávolodtunk egymástól... ezt akkor írtam... azóta megszűnt köztünk minden kapcsolat.

Szeretném hinni, hogy igaz volt a múlt,
szeretném hinni, hogy jelentett valamit a kimondott szó,
szeretném hinni, hogy a kötelék köztünk sosem múlik,
szeretnék ebben hinni, ha mind csak hazugság volt is

szeretnék hinni mindenben, ami jó,
szeretném feledni, min már nem változtathatunk,
szeretném érezni a reményt, ha csak kicsit is,
szeretném hinni, hogy egy úton járhatunk újra, mint rég

szeretnék újra szárnyalni önfeledten, ahogy akkor,
szeretnék nevetni, kezed fogni, s mosolyogni a múlton,
szeretném hinni, hogy nem csak álom volt az egész,
szeretném érezni belül, hogy nem múlt el ez az érzés

hisz többek voltunk mi egymásnak, mint közönyös emberek,
többek voltunk,  mint két ismeretlen, kik egy útra tévedtek hirtelen,
hinni szeretném, hogy több volt ez egy múló szeszélynél,
csak azt szeretném, hogy érezd legbelül, amit én is

Ma elgondolkodtam pár dolgon, többek között az álmokról... remélem egyszer sikerül az enyémet elérnem és elfognom egy lepkefogóhálóval~

"Az álmok sokfélék lehetnek. Egyesek felemésztik az embert, miközben egy életen át üldözzük őket, egyesek melegséggel árasztanak el, s vigasszal, míg mások ott vannak szemeink előtt, de mégis oly messze, vagy egyszerűen csak nem vesszük észre őket, s olykor néha félreértjük. Az álmok olyan megfoghatatlan lények, melyek az idővel változhatnak, s ha esetleg elkapjuk őket két kezünkkel, abban a pillanatban eltűnnek, s helyükre egy újabb kerül. Ilyenkor pedig elgondolkodunk, hogy igazi álom volt-e az egyáltalán, mit eddig kergettünk."

Újból köszönettel tartozom a lányoknak! :) Ha esetleg valakit érdekelne, itt a velem készült interjú is, egy kicsit jobban megismerhettek. :)

http://lendulet5.webnode.hu/news/interju-bozsanyi-biankaval/

Tegnap olvastam egy történetet, ami érdekes módon eléggé megragadt bennem, vagyis azok az érzelmek amelyek áthatották az egészet. Így hát muszáj voltam kiírni magamból~

"Ahogy ott feküdtem melletted, sok minden kavargott a fejemben. Megannyi apró érzés próbálta hatalmába keríteni szívem, de igazán egy sem tudott diadalmaskodni, csak egyre taposták, s cincálták a bensőmet. Csendben figyeltem alvó arcod. Puha ajkaid, melyek nemrég még engem csókoltak, meg-megrebbenő pilláid melyek most puhán óvták két ében szemed… amik bárcsak engem, csakis engem figyelnének, míg lélegzetemmel e világba kapaszkodom. Tudtam, hogy sosem fogsz engem úgy szeretni, mint én téged… mégis itt voltam melletted ebben a pillanatban is. Éreztem, hogy keserű könnyek készülnek fakadni szilánkos szívemből, így halkan felöltöztem, kiléptem a bejárati ajtódon, s hazafelé vettem az irányt… közben pedig az éghez imádkoztam, mint már annyiszor, hogy vessen véget hiábavaló szerelmemnek, s egy nap adjon végre békés álmokat."

Nagyon köszönöm a Lendületes lányoknak, hogy a szabadidejükből áldozva írtak rólam~ :) Nagyon boldoggá tettek vele! :)

http://lendulet5.webnode.hu/news/az-iropalanta/

Már facebook-on is~ :3

https://www.facebook.com/SaskiaVilaga

Ma ez a kép ihletett meg. :)

"S egy nap majd újra útra kelek, lepke szárnyon, könnyedén, tudom jól, de addig is felidézem még utoljára, mi szívemet kalitkába zárta, hogy végre megtaláljam magamban a kulcsot, s végül  reménnyel telve nyithassam fel szemeim ismét e világra."

Csak egy álom...

" És újból azt reméltem, hogy ha kinyújtom kezeim feléd, végre elérhetlek téged. De a felismerés újult erővel hatalmasodott el rajtam, mint minden hajnalban. Az óra most is kettőt mutatott. A szívem őrült iramban pumpálta a vért remegő végtagjaimba. Kirázta a hideg, verejtékben úszó testemet, de hiába bújtam volna vissza a takaróm alá, ott sem melegített volna fel semmi… senki… Ő… Két kezem erőtlenül hanyatlott le magam mellé, szemeim egy láthatatlan pontot fürkésztek a sötét plafonon. Egyedül voltam… igen… egyedül. Nem tudom meddig néztem rezzenéstelen arccal az éjszakába… vagy a hajnalba… még sötét volt. Mintha megragadtam voltam ebben az állapotban. Végül halk madárhang hívogatott vissza a valóságba, ismétlődő melódia próbált újra életre hívni. Egyszerre éreztem dühöt, féltékenységet, ürességet, tehetetlenséget és még megannyi apró érzést, amik kisiklottak kezeim közül akárhányszor megragadtam volna őket. Megéri tovább élni így, vagy várjam meg itt, csendben, míg az élet homokórája lepereg? Mikor volt erőm ahhoz, hogy újra és újra megfordítsam azt a homokórát, mikor volt utoljára erőm ahhoz, hogy újrakezdjek mindent? Talán sosem volt… "

Pár régebbi szösszenet

Találtam pár szösszenetet amiket még régebben írtam, most egy bejegyzésen belül megosztok itt párat.

"Az a tóparti este örökre megmarad emlékezetemben. A hűvös szellő mely mégis lágyan simított végig bőrünkön. A nád susogása, és a tücskök ciripelése. A távolban feltűnő meleg fények. A Te boldog arcod, ahogy lényegtelen dolgokról fecsegtél, én pedig csak mosollyal arcomon feledkeztem bele látványodba. S mikor feltűnt, hogy csak hallgatok, megkérdezted mi jár a fejemben. Én pedig csak annyit válaszoltam, semmi. Hogyan is tudnám elmondani neked, hogy sosem tudnék beleunni mosolyodba, hogy Te jelented nekem az életet, s magát a világot? Így hát csendesen hallgattalak tovább Téged, s ezeket az érzéseket mélyen magamba temettem. Hiszen ha elmondanám, azzal lehet, örökre elvenném a mosolyodat, mely a napot jelenti jeges magányomban."

"Vajon a lelkünk és érzéseink pótolhatóak, vagy újra képesek magukat egésszé tenni? Ha minden hozzánk közel kerülő emberrel megosztjuk a lelkünk egy részét, s mikor csalódunk bennük és hátrálunk egy lépést, ezzel annak egy darabkáját hagyva náluk, legvégül egyre kevésbé érinti már szívünket a folyamatos fájdalom. Vajon legvégül, mikor már az utolsó darabot is elveszik tőlünk, megszűnünk érző lelkek lenni?"

"A hópelyhek táncot jártak az éjszakában. Az utcai lámpák fénye, úgy tört meg rajtuk, mint ezer apró prizma. A kis kristályok, most tömegben repültek az ismeretlen felé. Ez az ismerős jelenet… megnyugtató, mégis félelmetes… Magatehetetlenül sodródnak az árral. Minden lehullott helyére, egy újabb kerül. Végtelen körforgás ez. Egyszer az ég felé repülnek, majd a mélybe hullnak. Ahogy a szél egyre erősödik, csak többen lesznek. De egyszer a szél is lecsendesedik majd, s ők a feledésbe merülnek. Táncolnak dacolva az elmúlással. A hópelyhek boldog, utolsó tánca."

Rain

Mostantól írok pár szót is majd, hogy éppen mi ihletet írásra. :D Szóval~ tegnap este ráakadtam egy nagyon szép számra, ahogy hallgattam Brian Crain darabjait. Szeretem a komoly zenét is, szóval nem oly meglepő, hogy intsrumentál számokat is hallgatok, őt pedig különösen szeretem. A lényeg, hogy ráakadtam a Rain-re és jó pár érzést keltett bennem, amiket először nem is igazán tudtam összerakni, nem hogy megfogalmazni. Végül tegnap este és ma reggel sikerült megírnom ezt a verset, ami igaz nem tudja átadni azt a rengeteg dolgot amit érzek e zene kapcsán, de egy részük talán eljut az olvasóig is és elnyeri tetszését. Egyébként kíváncsi vagyok másokból milyen érzéseket vált ki ez a szám, vagy kinek mi jut róla eszébe. :)

A szám linkje: http://www.youtube.com/watch?v=XWh5YR8sVrI

És a vers...

Tünékeny szivárvány szemedben,
eső csillog arcodon,
egy könnycsepp int búcsút csendesen,
s remeg meg pilláidon.

Kéklő égre borúsan tekintesz fel,
s már nem hiszel a csodákban,
kezed mi egykor a világot ölelte,
gúzsba kötötte a bánat.

Már nem keresed a csillagokat
a napsugaras nyárban,
már nem rohansz annyira
önfeledten a világba.

Már nem állsz meg egy pillanatra,
hogy körülnézz egy percre,
már nem mosolyogsz rá arra,
ki csak feltűnik előtted.

Apró kimondatlan szavak,
egykor nagy, s mára megtört álmok,
hontalan érzések kavarognak,
s élősködnek egymáson.

De ne hidd, hogy nem jön el a napfény újra,
mikor ismét érezhet rab szíved,
a szabadság szegett szárnyú galambja,
egy nap újra szárnyal majd az égen.

Addig is az álmok álma ringasson téged,
pillanatnyi révület öleljen át,
s ha egyszer újra érzed belül fényed,
őszintén mosolyogj megint rám.

Kérdés~

Azon gondolkodtam, mi lenne ha nem csak verseket és írásokat posztolnék, hanem mondjuk egy-egy vers/írás háttértörténetét is, hogy mi hatására keletkeztek meg ilyesmik. Így talán nem tűnnék olyan távolinak és jobban megismerhetne mindenki.. Valaki kíváncsi lenne ezekre, vagy inkább maradjon olyan a blogom mint eddig?

Csak egy utolsó pillanat mielőtt eltűnsz,
csak egy utolsó pillanat mielőtt köddé vál minden,
ne hajtsd még álomra fejed,
lepke szárnyon ne tűnj még el.

Egy röpke percig maradj még velem,
egy röpke percig érezd még a reményt,
ne engedd el még két kezem,
adj az életnek egy utolsó esélyt.

Álmomban újra láthatlak téged,
álmomban újra láthatom mosolyod,
újra érzem kezemben kezed,
mellkasomba szúr a fájdalom.

Hideg köszönt e már rideg tájra,
szellő fújja a harmatot,
reményt kelt a nap sugara,
de a tavaszra még várhatunk.

Így hát várok, míg felkel a nap,
s a szívemben újra virág nyílik,
a holnapot emlékek tartják fogva,
míg a köd elenyészik.