Fehér por hoz álmot, ringat révületbe, hamis megváltást, percnyi örömöt ígér. Rohan az élet lehunyt szemhéjam mögött, túlcsordul könnyként, s elillan könnyedén. Kopár táj vesz körül, megkopott ábrándok, egy hang sürget egyre, azt kérdi „Mire vágysz ?”, ezt suttogja a szél. Rothadt hús szaga lengi be a levegőt, kátrány ölt testet. „Ki vagyok?” –kérdi- „Ki vagyok?” –nevet felém. S félelemtől kitágult pupillám választ remélve nyeli a füstöt, pedig már rég tudja azt. Te én vagyok, s én te –feleltem lágy hangon neki. S a lény kacaja, az én kacajom visszhangzik egyre felébb. Ő a húsomba váj, csont és vér tölti be a teret, mire hamis álmomból felébredek én. Az óra monoton hangja töri meg durván a csendet, s az asztalon a fehér por, csak kárörvendőn nevet felém.

Álomra hajtanám fejem, de nem lehet.

Fel kell még idéznem utoljára arcod.

Másodpercek,s percek múlnak, gyötrelmesen húzza maga után mutatóit az óra a fakó falon.

Hangod még felsejlene a távolban, ha nem töltené ki fejemet a statikus zaj.

Monoton szívem zakatolása, egyre idegesítőbb ricsaj.

Ég a szem, s fáj a levegő, szótlan metronóm verdes bennem.

Egy részem már álomra szenderült, de a másik továbbra is téged keresne.