Kérdés~

Azon gondolkodtam, mi lenne ha nem csak verseket és írásokat posztolnék, hanem mondjuk egy-egy vers/írás háttértörténetét is, hogy mi hatására keletkeztek meg ilyesmik. Így talán nem tűnnék olyan távolinak és jobban megismerhetne mindenki.. Valaki kíváncsi lenne ezekre, vagy inkább maradjon olyan a blogom mint eddig?

Csak egy utolsó pillanat mielőtt eltűnsz,
csak egy utolsó pillanat mielőtt köddé vál minden,
ne hajtsd még álomra fejed,
lepke szárnyon ne tűnj még el.

Egy röpke percig maradj még velem,
egy röpke percig érezd még a reményt,
ne engedd el még két kezem,
adj az életnek egy utolsó esélyt.

Álmomban újra láthatlak téged,
álmomban újra láthatom mosolyod,
újra érzem kezemben kezed,
mellkasomba szúr a fájdalom.

Hideg köszönt e már rideg tájra,
szellő fújja a harmatot,
reményt kelt a nap sugara,
de a tavaszra még várhatunk.

Így hát várok, míg felkel a nap,
s a szívemben újra virág nyílik,
a holnapot emlékek tartják fogva,
míg a köd elenyészik.

Most búcsúzom, s köddé válok,
jótékony fátyol nem takarja már szemem,
kerestem, de kiutat nem találok,
így hát csak boldog életet kívánok neked

Kívánom, hogy a lelkedben ragyogjon a napfény,
szívedben lobbanjon fel újra a láng,
ragadd meg azt is mi tünékeny
s ne félj attól mi még rád vár

Ne emészd magad azon mi ezután jő,
hisz te csak szerettél tudom jól,
nem tudtam megadni azt, mire vágytál hőn,
de most adok neked egy csillagot

Ha úgy érzed, hogy nincs tovább,
ha már nem látsz értelmet semmiben,
nézz fel az égre, s mosolyogj hát
hisz valaki az életét adta érted

Becsüld meg az esélyt, mit kaptál egy szebb jövőre,
élj át minden pillanatot,
most átölelem az eget,
s egy szebb világról álmodom

"Az idő már lassan őszbe fordult, a fák végeláthatatlanul hullajtották rozsdavörös leveleiket. A hűvös szél olykor-olykor felkapott egyet, s táncra hívta ebben a szomorú időben, hogy aztán újra mozdulatlanul várhassák az elkerülhetetlen véget. A csendet csak az avar ropogása törte meg lábaink alatt. Szótlanul véstem magamba a pillanatot, melyet veled tölthettem. A mosoly arcodon újra és újra tőrként hatolt szívembe, lágy szavaid melódiája időről-időre betöltötte a köztünk lévő teret. Úgy tettem mintha nem lennék tisztában az igazsággal. Csak ha egy rövid ideig is, de ebben az álomvilágban akartam létezni. Egy olyan világban ahol nem kell félnem, hogy szó nélkül eltűnsz szemeim elől. Távolodó alakod látványa örökre emlékezetembe vésődött. „Még találkozunk.” mondtad nekem, s kisétáltál az életemből. Egy újabb ígéret olvadt semmivé a lemenő nap sugaraiban."

"Olyan fájdalom volt ez, mely belülről emésztett fel, s a lelkemet rágta. Az idő múlásával pedig csak egyre jobban bekebelezte önön valómat. Míg már olyan emberré váltam, akire rá sem ismertem. De vajon ez az énem már létezett valahol elrejtve magamban, vagy a folyamatos csalódások, a naiv hinni akarás a jóban hívták életre? S ha már létezett legbelül, hittem-e igazán valaha is a világban? Vagy már a kezdetek kezdetén magányra ítéltem magamat?"

"Szavai mintha tőrként hatoltak volna szívembe… olyan érzés volt ez, melyet már rég nem éreztem. Hang nem jött ki torkomon, csupán némán ültem, míg szemeimbe könnyek nem szöktek. A forró cseppek egyre jobban felmelegítették arcomat, de éreztem, hogy eközben jéggé válik bennem valami, vagy már meg is halt egy részem. Abban a pillanatban mikor hosszú idő múlva újra megnyíltam… neki… tudtam, hogy inkább csendben hallgatnom kellett volna, s mosollyal arcomon hazudni neki, mint ahogy tettem oly sokszor. De egy gyenge pillanatomban, mikor úgy éreztem szavai erőt adnak nekem, az álarcom utolsó darabkája is lehullott, s én igazi, puszta valómmal álltam elé. Aznap új elhatározásra jutottam. Erősen magamhoz öleltem porba hullt álarcom romjait, s egy erősebbet, áthatolhatatlant készítettem belőle a fájdalom segítségével. Így már örökké tudok mosolyogni arra az emberre, ki összetörte szívemet, s kit mégis a világon mindennél jobban szeretek. Feladva reményeimet, melyek álmomhoz kötöttek. Törékeny porcelánbabaként élni napról-napról, mely egy újabb teher alatt összeroppanhat, s feltárulna a megfestett külseje alatt, üres valója, de arcáról így sem tűnne el a mosoly, hisz végre örülne, hogy nem kell többé egy hamis arc mögé rejtőzve élnie."

"Már évek teltek el mióta először találkoztunk. Sok ember fordult meg az életedben, míg én a háttérben bújtam meg, hogy élvezhessem a társaságod. Azt hittem ez a fájdalom az idő múlásával majd enyhülni fog, de tévedtem.  Örök körforgás ez. Szinte már hozzászoktam az este szemeimet maró könnyekhez, reggel pedig mosollyal arcomon köszöntöttelek téged.  Ha beavatnálak az érzéseimbe, mit tennél? Talán megvetnél? Talán elfogadnád idővel? Egy biztos… már semmi sem lenne ugyanolyan, mint rég. Azok az önfeledt nevetések együtt, azok a céltalan séták a tóparton. A szótlan percek, mikor nem kellettek szavak, hogy teljesek legyünk. A semmibe vesznének egy pillanat alatt. Ezek az édes emlékek, mik éltetnek engem napról napra. Az, hogy láthatlak téged, hogy hallhatom a hangod, épp elég nekem. Tudom, hogy az önzőségem csak fájdalmat okozna neked. Ezért hát titokban szeretlek téged továbbra is, mint ahogy eddig tettem. Hisz számomra te vagy a legfontosabb dolog az életemben."