Átadtam magam a fagynak. Átvette a hatalmat felettem. De nem féltem tőle, már ismerős társként üdvözöltem. Hirtelen felindulásból kitártam ablakomat. Meleg csapta meg színtelen arcomat, s virágillat marta végig tüdőmet. Örülnöm kellett volna ennek a váratlan fordulatnak, mellkasom mégis összeszorult. Megijedtem. Megijedtem, hogy lehetne másképp is.

 Gyerekek nevetgéltek az utcán, mindenki kiterjesztette még szárnyait utoljára a hosszú tél előtt. Csak álltam, és néztem. Számtalan meggyalázott falevél teste őrlődött porrá az emberek talpai alatt. Boldogan tapostak végig rajtuk, s ők reccsenve váltak semmivé az aszfalt réseiben. Szürreális volt az egész.

 Éreztem, hogy a meleg lassan próbált átkúszni bőrömön. Gyorsan becsuktam az ablakot. Nem akartam, hogy megolvassza gondosan felépített világomat. Fájna. Fájna ha most felolvadnék. Így hát továbbra is még megvédem jégpalotámat. Talán egyszer eljön az idő, mikor kilépek rajta.