Talán egyszer...

 Csípős őszi levegő hasít olykor tudatomba, vájkál régmúlt emlékek között. Földszagú karmaival ás elő egykori szerelmeket, egykor nagy álmokat, majd anélkül válik semmivé a ködben, hogy visszatemetné azokat. Én pedig csak újabb reszketeg sóhajjal ajkamon, szívemben furcsa érzéssel rejtem el őket megint lelkem egy távolabbi zugába, hátha a következő alkalommal nem talál majd rá. S csillogó szemekkel lépkedek tovább a narancsszínű leveleken, a járda apró csillagain, remélve, hogy egyszer nem csak a közeledő telet érzem majd bőrömön, hanem kezed melegét kezemben.

 Nézzük a felhők tükörképét az apró pocsolyákban, szaladjunk mosollyal arcunkon a vihar elől, mintha nem lenne holnap. Legalább egyszer éljünk a pillanatnak, s csak egymást halljuk a kopogó esőn át.
 Bárcsak ne a monitor vakító fénye égetné szemem, mikor veled beszélnék… bárcsak átlátnál olykor az üres karaktereken. Átölelnél, mikor fázom, csókot lehelnél homlokomra mikor nem látok épp kiutat. Mit nem adnék azért, ha itt lennél velem. Ha kisimítanál egy-egy tincset arcomból újra és újra. Ha mikor felkelnék, Te lennél az első dolog, amit megpillantanék egy hideg reggelen. Ehelyett a telefon által torzított hangodat hallgatom csendben, elképzelem, hogy itt vagy most is mellettem, hogy fülembe suttogod azt a megannyi édes szót. Eljön valaha is az a pillanat, mikor, ha látni szeretnélek, csak magam mellé kell pillantsak?