Nosztalgikus
érzés kerített hatalmába, ahogy a ház felé vezető macskakövön haladtam. Minden
évben ellátogattam ebbe a városba, de a célom mindig más volt. Már 10 év telt
el azóta. Sok minden megváltozott, de egy mindig ugyanaz maradt a szívemben.
Most már öltönyben és nem uniformisban láthattak az út két oldalán ismerősként
köszöntő cseresznyefák. Az évek alatt sikeres üzletemberré váltam, már
amennyire egy 27 éves férfi annak tekintheti magát. A már ódon ház hirtelen
tűnt fel előttem, ahogy befordultam az utcasarkon, megannyi emléket idézve fel.
Megannyi édes és fájó emléket. Reszketeg sóhajjal közelítettem felé. A
bejáratnál lévő falat benőtte a borostyán, az olykor fényesen csillogó fém
kapu, nyikorogva engedett csak tovább. A hátsó kert felé vettem az irányt.
Emlékszem mennyit ültem Vele együtt a verandán, egyszer a virágokat, másszor a
csillagokat bámulva. Mintha csak tegnap lett volna. A rendezett kert helyét
azóta birtokba vette a gaz, a veranda sem tudott már ellenállni az idő
vasfogának, de mégis kitartott. Leültem még utoljára a lépcsőre, amit a már
korhadó fa recsegve vett tudomásul. Mosoly terült el arcomon, szívem mégis
összeszorult. Már 10 év telt el…
Egymás
mellett laktunk, egy iskolába jártunk, így semmi sem állhatott az útjába annak,
hogy a legjobb barátokká váljunk. Emlékszem mindig együtt jártunk az iskolába,
majd hazatérve a verandán beszélgettünk, vagy csak csendben egymás mellett ülve
figyeltük az eget. Olyan megnyugtató és természetes volt minden. Gondtalan
gyerekekként mindig egymás társaságát kerestük, sokszor aludtunk egymás
házában. De mégis ez a hely volt a legmeghatározóbb életünkben. Ahogy múltak az
évek és mi egyre közeledtünk a felnőtté válás felé, valami megváltozott bennem.
A verandán ültünk, Ő pedig lehunyt szemmel élvezte a hajába kapó lágy tavaszi
szellőt. Ez a jelenet örökre megmaradt bennem. A résnyire nyitott eperszín
ajkak, a hosszú fekete pillák, ahogy megrezzentek egy-egy erősebb szélrohamra.
Az arcát keretező fekete tincsek, ahogy táncot jártak, majd rendezetlenül
találtak újra nyugalmat vállain. Elvarázsolva figyeltem Őt, miközben pihent.
Egy eddig ismeretlen érzés kezdte átjárni egész bensőm. Legszívesebben
megérintettem volna Őt. Megijedtem magamtól és ettől az érzéstől. Néha már
undorodtam is magamtól, amiért így tekintek a legjobb barátomra. Sokat sírtam
emiatt egyedül esténként a szobámban. Akkoriban nem is igen mertem találkozni
vele, próbáltam kerülni. De aztán egyszer megláttam hazafelé menet, hogy egy
lánnyal van. Úgy látszott, egész közel álltak egymáshoz. Fájt. Fájt Őt mással
látni. Szemeimbe könny szökött, s én hazáig rohantam. Később azt a lányt sok
másik követte, szívem pedig mindig összeszorult ettől.
17 évesek voltunk mikor
átjött újra hozzánk. A verandán ültünk. Az a tavaszi nap örökre belém vésődött.
Azóta is kísért álmomban. A virágok mézillata lengte be a levegőt. Ő próbált
mindenről beszélgetni, de én csak csendben hallgattam őt lehajtott fejjel. Nem
mertem a szemébe nézni. De akkor olyan dolog történt, amire nem számítottam.
Közelebb húzódott hozzám, s kezével felemelte arcom, hogy rá nézzek. Ijedt
szemeim találkoztak az ő ébenjével, majd azok az eperszín ajkak egy lágy csókot
leheltek a sajátomra. Összezavarodtam, nem értettem semmit. Ellöktem magamtól,
könnyek szöktek szemembe. Talán a sok év alatt felgyülemlett feszültség akart
utat törni magának, vagy az összezavarodottság tehetett róla. Nem tudom… Szó
nélkül álltam fel, s rohantam el onnan. Zihálva, könnyeimet nyelve szaladtam
végig az utcán. Hallottam, hogy engem szólongat, ahogy fut utánam. Hangját nem
sokkal később egy puffanás szakította meg, mire megálltam és lassan
visszafordultam. Ahogy a karmazsin virágok egyre inkább birtokba vették a fiú
testét, szívem úgy szakadt meg. Ajkam néma sikolyra húzódott. Nem bírtam semmit
tenni, csak állni egy helyben. Mindenki egyből odarohant a baleset helyszínére.
De már nem volt mit tenni. Lábaim összecsuklottak az út másik oldalán, s tágra
nyílt szemekkel figyeltem ezt a szürreális jelenetet. A temetésre képtelen
voltam elmenni, de később minden évben meglátogattam a sírját. Bár a
kimondatlan szavak súlya, az idő előrehaladtával egyre csak nőtt.
Az
öreg kis házat, mely annyi emléket őriz, a napokban bontják le. A veranda
melyen együtt ültünk, a virágok a kertben, melynek illata szinte a lelkünket
simogatta, mind oda lesz. De emlékük örökre megmarad a szívemben. Mint ahogy Ő
is. Az első, s örök szerelmem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése