"Verőfényes nyári délután volt. A tűző nap sugarai szinte már égették a bőrünk, de nem foglalkoztunk vele, csak élveztük egymás társaságát. Arcomat az égnek emeltem, s lehunytam szemeimet miközben mindenfajta lényegtelen dologról fecsegtél nekem, én pedig csak mosolyogtam rajtuk. Majd hirtelen már azon kaptam magamat, hogy nevettem… egyre jobban. Az sem számított már min... nem is emlékszem rá… csak arra, hogy velem együtt nevettél te is. Próbáltam minél jobban kiélvezni ezt a pillanatot, örökre a szívembe zárni. Azért nevettem, mert reméltem sosem múlik el mindez… ez a pillanat veled az égszínkék ég alatt. De tudtam, hogy egyszer vége szakad mindennek. Ezeknek a boldog napoknak… veled. S ekkor elhallgattál egy pillanatra, és egy rég elfeledett dallamba kezdtél bele, mely oly dédelgetett emlékeket idézett fel számomra. Némán hallgattalak azokra a régi időkre emlékezve, ajkamra egy apró mosoly ült ki. Arcomon a könnyek hűvös csíkot maguk után hagyva törtek utat, de a forró napsugarak fel is itatták őket, mintha semmi sem történt volna. Tudtam, hogy nem kerülhetjük el a jövőt, bármennyire is kapaszkodni akarunk ezekbe az emlékekbe, ebbe a pillanatba."